El kell mesélnem nektek találkozásomat a Garabonciással, hogy biztosan felismerjétek, ha egyszer hozzátok is bekopogtat.

Mint minden valamirevaló titokzatos, hihetetlen történet, ez is gyerekkoromban esett meg velem. Nem tudom, észrevettétek-e, de csak a kisgyerekek engedik magukhoz közel a csodákat. A felnőttek mintha félnének, hogy valami megmagyarázhatatlan történik velük, addig kételkednek, addig gyanakodnak, addig csűrik-csavarják, míg a csodát rejtő pillanat egyszer csak, huss! elillan végleg. És mert ezekből a pillanatokból csak nagyon kevés jut egy embernek, jó sokat kell várni, hogy egy újabb jöjjön.

Mindenesetre én nagyon szerettem kisgyereknek lenni. Főleg télen, amikor lehetett ablakpárkányról havat enni, jégcsapot törni az ereszről, orrot az ablakhoz nyomva jégvirágot olvasztani, hóangyalként feküdni a hóban és úgy maradni jó sokáig, de mégis, a legjobb volt hazaérni. A kinti hidegből be a jó meleg szobába, hagyni, hogy ringató karok melengessenek, megnyugtató, duruzsoló hangok öleljenek körül. A legmegnyugtatóbb, legduruzsolóbb hangja nagyanyámnak volt. Fejében a világ legszebb történetei sorakoztak szépen, és én alig vártam, hogy végighallgassam az összeset, egytől-egyig.

Esténként leült az ágyam szélére, jól betakargatott, és ráérősen mesélni kezdett.
Kedvenc meséi a Garabonciásról szóltak, akiről sosem lehet tudni, honnan érkezik, de ha bekopogtat, jól tesszük, ha megkínáljuk tejjel és kenyérrel, különben megharagszik, és haragjában jégesőt, hóvihart, dermesztő szelet kavar körülöttünk. Ha viszont jó szívvel vendégül látjuk, igazi varázslatban lehet részünk. „Van egy bűvös könyve – mondta nagyanyám -, amiből ha olvasni kezd, el tud repíteni a világ túlsó felére. A vándorbotja pedig egészen az égig ér, olyan, mint egy lajtorja, felmászhatsz rajta a Holdig is, ha úgy tartja kedved.”
Jaj, hát ezt igazán nagyon szerettem hallgatni, ezt a részt, a Holdról! Én is, mint sok más gyerek, azt gondoltam, hogy a Hold a titkos barátom, és nagyjából mindent tud rólam. A jót is meg a rosszat is. De így vagy úgy, mindenképp örül nekem. Én is örültem neki. Akkor is, amikor csak egy vékony sarlónak látszott az égen, akkor is, ha kerek sajttá gömbölyödött, még akkor is, amikor eltűnt néhány napra, mert akkor meg olyan jó volt várni rá, hogy újra megjelenjen odafönn. Egy szó, mint száz, a Holdról szóló meséket szerettem legjobban, és nagyanyám azt mondta, hogy a Garabonciás ezer meg ezer csodaszép égi történetet ismer. Elhatároztam hát, hogy ha addig élek is, mindenképpen találkozom egyszer a Garabonciással, és megkérem, hogy mondja el minden meséjét a Holdról. Vagy legalább egyet. A legszebbet.

Az a bizonyos téli este is ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Ültem az ablaknál, és kifelé bámultam. Nagyon igyekeztem, hogy jól lássam a teliholdat, amely olyan szikrázóan ragyogott fenn a tiszta égen, hogy szinte belefájdult a szemem. Annyira figyeltem felfelé, hogy nem vettem észre a különös alakot, aki lassan közeledett a házunkhoz vezető, hóval borított úton. Aztán egyszer csak mégis megláttam. Első pillantásra kicsit ijesztő volt hosszú köpönyegével, ákombákom járásával, girbegurba vándorbotjával, mégis, rögtön felismertem. Sarkig tártam az ajtót, ő pedig belépett. Megkínáltam kenyérrel, tejjel, ő evett-ivott jóízűen, aztán rám nézett, és halkan mesélni kezdett: „Tudom, hogy a Holdról szeretnél hallani, de az én meséim közül egyik sem túl jókedvű. Nem baj?” Megráztam a fejem, mert azt már nagyanyámtól megtanultam, hogy a szomorú történetek néha sokkal szebbek tudnak lenni, mint a vidámak. A Garabonciás halványan elmosolyodott és belekezdett:

Holdherceg már időtlen idők óta élt a Holdon, egyes egyedül, egy szál magában. Nem volt különösebben szomorú emiatt, hiszen nem tudta, milyen is az, ketten lenni. Együtt ébredni, beszélgetni, nevetni, szomorkodni valakivel, együtt élni az életet. De azért nem volt boldog sem, persze. Így élt, se nem boldogan, se nem szomorúan, mígnem egy napon, valahonnan egészen messziről énekszót hallott. És azon nyomban megszerette ezt a távoli, csodaszép hangot. Egy szempillantás alatt. Egy ideig elég volt neki, hogy nap mint nap, újra meg újra az estét várja, hogy felcsendüljön végre a messzi hang, aztán persze addig-addig keresgélt, kutatott, míg megtalálta azt, aki énekével így elbűvölte őt. Holdviolának hívták az aprócska tündérlányt, lent a Földön élt egy ezerszínű, selyemfüvű réten. Egy virág kelyhe volt az otthona, és esténként az ő dala ringatta álomba a mező apraját-nagyját. Soha nem vágyott el innen, és ez minden bizonnyal így is maradt volna a világ végezetéig - hiszen a virágtündérek, mint Holdviola is, soha nem néznek messzebb a fűszálak hegyénél, arra meg különösen nem vetemednek, hogy az ég felé tekintgessenek –, ha nem egy kis tó partján találta volna őt egy nyáresti holdkelte. Hogyan, hogyan nem, megpillantotta a Hold tükörképét a vízben, és abban a percben minden úgy történt, ahogyan történnie kellett. Holdviola megfürdött a tiszta vizű kicsi tóban, a ragyogás és a fény pedig olyan lágyan-szelíden ölelte át, hogy a kicsi tündér nem is tudott másra gondolni, csak hogy ez a pillanat ne érjen véget soha.

Volt még valaki, aki – hosszú köpönyege mögé bújva - majdnem olyan áhítattal hallgatta esténként Holdviola altatódalát, mint Holdherceg, és aki most elhatározta, hogy segít a tündérlánynak feljutni a Holdig. Girbegurba vándorbotját háromszor megsuhintotta a föld fölött, mire az égig érő lajtorjává változott. Így már bátran elindulhattak felfelé. Ha elfáradtak, megpihentek egy-egy felhőn, aztán folytatták útjukat egészen addig, míg végre megérkeztek Holdherceghez.

Vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni, mert nincsenek rá elég jó szavak. Ilyen volt a kis tündér és az ő kedvesének boldogsága. Együtt ébredtek és aludtak el, együtt beszélgettek és hallgattak, együtt nevettek és szomorkodtak. Ketten voltak egyek.

Aztán egy idő múlva Holdherceg azt vette észre, hogy Holdviola reszket. Hiába a szív melege, a kinti hideg ragyogás egészen megdermesztette szegényt. Sápadt lett, majdnem olyan fehér, mint a Hold fénye, és már énekelni se tudott. Holdherceg megpróbált mindent, de bármit is próbált, a törékeny tündérlány fázott, egyre csak fázott. Így aztán nem tehetett mást, vissza kellett engednie Holdviolát a Földre, vissza a virágszagú rétre, vissza oda, ahol énekelni-élni tud. És hogy ne legyen olyan nehéz a kis tündérnek a búcsú, Holdherceg arra kérte hosszú köpönyeges barátját, hogy bűvös könyvéből keressen egy varázslatot, amitől Holdviola elfelejti őt és a Holdat és a csillagokat és az egész végtelen égboltot.

A Garabonciás sóhajtott egyet és elhallgatott. Aztán amilyen csöndben jött, olyan csöndben hagyott ott engem ezzel a szép-szomorú nyári mesével a hideg téli éjszakában. Egyszerre melegített is és fáztam is tőle.

Azóta, én legalábbis úgy látom, a Hold mintha még szikrázóbban ragyogna odafent. Hátha Holdviola mégis felnéz egyszer az égre, és eszébe jut minden, ami volt.

És ha egyszer egy réten, ezerszínűn, selyemfüvűn, találkoznátok egy aprócska lánnyal, aki egy virág kelyhében él, Holdviolának hívják és gyönyörűen énekel, mondjátok meg neki, hogy Holdherceg nagyon várja. Menjen és vidámítsa meg a szívét, ne szomorkodjon tovább
A Garabonciás meg holnap legyen a ti vendégetek!