Premier plán: József Rozsnyai Júlia
Ha már adott az Úr egy kis tehetséget
2008-12-16 - Ritka az olyan kulturális rendezvény Százhalombattán, ahova ne hívnák meg József Rozsnyai Júliát, hogy versmondásával elmélyítse az ünnepi hangulatot, és emelje az esemény fényét. Jellegzetes mélytónusú hangjával, szépen formált szavaival, megfontolt, őszinte gondolataival felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt képes értelmet és érzelmet közvetíteni.

- Honnan indul ez a tudás és finom érzékenység?
- Kincses Kolozsváron születtem hosszú évekkel ezelőtt. Egykeként. Így minden figyelem rám összpontosult. Csodálatos, meleg családi légkörben nőttem fel. Mindig tele volt a ház. Hétvégenként édesanyám valamelyik testvére vagy szüleim barátai meglátogattak bennünket, vacsora után előkerült az Arany János összes, vagy más verses kötet, és abból olvastak fel. Elsősorban a Toldi-t, édesanyám kedvencét. Számomra természetes volt, hogy a versek életünk részei. A gyerekek agya pedig akár a légypapír: könnyen megragad bennük minden. Egyszer csak én is mondani kezdtem a verset, a Toldi gyönyörű sorait, örömöt, sikert aratva. Mindez (egészséges?) exhibicionizmussá változott, ami azóta is tart.

- Egyenes út a színpad felé...
- Kétszer felvételiztem a Színművészetire. Reálgimnáziumot végeztem, mert a nívós iskolák általában matematika szakosak voltak. Úgy jelentem meg a felvételin, a bizottság előtt, hogy "na, most majd megmutatom, hogyan kell ezt csinálni!" Az eredmény: a kertek alatt kúsztam csendben haza. Másodszor már szerényen, alázattal indultam neki, és akkor felvettek.

Csodás és kemény négy év volt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián. Reggeltől estig tanítás, utána statisztáltunk a színházi előadásokon, néztük a "nagyok" munkáját. Még negyedéven is volt beszédtechnika óránk, hogy szépen, artikulálva, de modorosság nélkül beszéljünk. Tompa Miklós rektornak ez volt a vesszőparipája: "Magyar színész azért színész és azért magyar, hogy minden szavát lehessen érteni."

- Milyenek voltak a színházi évek?
- Nagyon szerettem volna kivívni az osztályvezető tanárunk, Csorba András megbecsülését, akit a magyar közönség az Aranyember című filmből ismerhet. Már egy éve színész voltam, amikor ezt az elismerést végre megkaptam tőle. Sepsiszentgyörgyre, a székely diaszpóra közepébe kerültem, ahol tíz évig játszottam. Szebbnél szebb szerepeket kaptam. A sors kegyes volt hozzám, csomó főszereppel ajándékozott meg. Az alkatomból, a hangomból adódóan drámai hősnőket alakítottam, például Bornemisza Péter: Magyar Elektra című darabjában Klütaimnésztrát, A kaktusz virága Stephanie-jét, a Három nővér Másá-ját, Tamási: Boldog nyárfalevél Kláris asszonyát, a Szentivánéji álom Titániáját, és még sorolhatnám.

- Mi lett mindezzel a Magyarországra költözést követően?
- Eltemettem. Akkor fájt ugyan, de hiú emberként nem tudtam volna elölről kezdeni a pályát. És ekkor kaptam az élettől a legnagyobb és leghálásabb szerepet: az addig szerepekkel megosztott anyáét. Remélem, hogy elég jól csináltam! 1989-ben nyitott Magyarország, Enikő lányom ebben az évben készült az első osztályba. Akkortájt találták ki, hogy ötszáz román szót kell tudnia egy hatéves iskolakezdő magyarnak. De nem csak ez volt az oka a kivándorlásunknak.89 előtt már rettenetes állapotok uralkodtak. Az akkori feszültségek indították el a férjemet, mi pedig jöttünk utána, hogy egy nyugodtabb, magyarnyelvű életet biztosítsunk a gyermekünknek.

- Miért éppen Százhalombattán?
- Hihetetlen sok segítséget kaptunk a finomítótól és a várostól is, hogy újra kezdjük az életünket. Jó csapatba került a férjem, lakást kaptunk, ami óriási dolog volt. 1990-91-ben alakult a városi televízió. Két-három emberből állt, amikor odakerültem. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ott a helyem. Hírolvasó-bemondónak jelentkeztem, és ott ragadtam tíz évre. Kitanultam a szerkesztőriporteri munkát. A szövegírást Pável Melindától tanultam. Jártam ugyan a Kossuth Rádió szerkesztőségében, de leginkább a mindennapi gyakorlatból, tapasztaltabb kollégáktól sajátítottam el a szakmát. Megtanultam, hogyan kell kinéznie egy műsornak, hogyan kell megvágni egy-egy anyagot. Kevesen voltunk, mindenki mindent csinált. A kulturális műsorok szerkesztőjeként rengeteg időt töltöttem a könyvtárban. Itt zajlott és zajlik a városi kulturális élet java. Olyan szellemi műhely ez, amely engem személy szerint mindig érdekelt és vonzott. Nagyon megszerettem az itt dolgozó embereket, a hangulatot, így az első adandó alkalommal csatlakoztam a társasághoz. Két évig voltam a gyermekkönyvtárban, azóta pedig a felnőttkönyvtár olvasószolgálatosa vagyok.

- De a színészi tapasztalatok sem maradtak teljesen kihasználatlanul.
- Még, mint tévés találkoztam Werner József díszlettervezővel egy kiállításán. Ő mondta, hogy a feleségével, Jónás Judittal nagyon hasonlítunk temperamentumban, lélekben, érdeklődési körben. Így született a "Balladák földje" című közös előadásunk, amit nagy sikerrel játszottunk másfél-két éven át az ország különböző településein. Régi álmom volt balladákat mondani. Imádom a verseket, de a verssel nagyon egyedül van az ember a színpadon. Én pedig a csapatjátékot, a színházat szeretem. A ballada áll legközelebb a klasszikus görög színházhoz, egy egész történet benne van. Jónás Judittal nem elmondtuk, hanem eljátszottuk a balladákat.

- A színiakadémián a szépbeszédről szerzett tapasztalatait évek óta kamatoztatja, többek között a vers- és prózamondó versenyek alkalmával.
- Már a tévés korszakban hívtak szavalóversenyekre zsűrizni. Amíg gyermekkönyvtáros voltam, vezettem színjátszókört is, sőt Miklós Magda barátnőmmel három színjátszó-tábort rendeztünk. Rendkívül büszke vagyok azokra a gyerekekre, akikkel együtt dolgoztunk. Számosan közülük sok szép díjat tudnak a magukénak az ott tanultaknak köszönhetően.

- Mitől érdekesek, miért fontosak ezek a versenyek?
- A verseny idejére, az arra való felkészülés idejére az irodalomé a főszerep. Minden alkalommal elmondom, talán már unják is: nem kell ehhez színésznek lenni, de megtanulják felvállalni magukat, kiállni közönség elé, és elmondani a megtanult szöveget. Ha egy kis rutint és magabiztosságot szereznek, már nyertek. A vers- vagy prózatanulás során új szavakat tanulnak. Irodalmi kifejezésekkel máshol nem találkozhatnak, csak ha olvasnak. A gyerekek zöme nem figyel oda, hogyan tálalja a mondanivalóját, hogyan beszéljen. A magyarban a hangsúly mindig a szó elején van, és a szavakat az utolsó betűig kimondjuk. Nekem ez a vesszőparipám. És - hagyjuk a gyerekeket, hogy ők választhassanak! Ha lehet, ne anyuka, ne a tanár, hanem a gyerek. Az egyéni élmény átjön, érezni, hogy élvezi, amit mond, az övé a szöveg. Érezze, hogy ajándékot hozott. Természetesen irányítani kell, de legyen a gyermeké a választás lehetősége. Ezt kellene erősíteni. És elemezni kell az elmondandó szöveget! Ha nem tudja, nem érti, miről beszél, hogyan áll ki közönség elé? Én ilyenkor feszengek, helyette is kínlódom, ha látom, hogy nem érti, csak automatikusan felmondja. Hallani, érteni, élvezni akarom a versmondását. Verset mondani ünnep.

- Milyen az élet mostanában a könyvtárban?
- Egy csomó mindent kellett tennie a könyvtárnak ahhoz, hogy kiérdemelje a Hamvas Béla nevet. Az ő szellemi útmutatása szerint, a "hamvasi" kultúr- és művészetfilozófiát követve születnek az előadássorozatok. Több mint 12 éve működik szabadegyetem a könyvtárban, rendkívül érdekfeszítő témákban. Jelenleg a XIX-XX. századi orosz szellemi életről. Ezek mind közel állnak az érdeklődési körömhöz. Van egy közösség, 40-50 ember, akik rendszeresen látogatják a kurzusokat. Ez az a légkör, ami miatt idejöttem.

- És végül: kivel készüljön a legközelebbi portré-beszélgetés?
- Kovács Mariannt szeretném ajánlani. Három gyermekes anyukaként, gyerekkönyvtárosként beteljesítette az álmát: mesemondó lett. Végigkísértem ezt az időszakot a kezdetektől, és látom, amint kinyílik, mint egy virág. Adott egy impulzust nekem is, hogy igen, ezt érdemes csinálni! Ha már adott az Úr egy kis tehetséget.