Rá-rá-rá! Ung-ri-á!
2007-12-19 -

„Idén hova mentek turnézni?” – kérdezik a rokonaim, a csoporttársaim, a barátaim, mind ugyanazzal a gyanakvó hangsúllyal. Én pedig lesütött szemmel, a lehető legszerényebben válaszolom: „Mexikóba.” A reakció megint ugyanaz: állak leesése, hosszantartó irigykedés, majd könyörgés, hogy valamelyik bőröndben csempésszem ki őket is. Én pedig minden évben megpróbálom elmagyarázni, hogy ez sokkal inkább munka, mint kirándulás. Itt szabályok vannak, az is be van osztva, mikor, mit tehetünk és hogyan. Hiszen táncosként nem egyszerű vakációzók vagyunk, hanem hazánk képviselői. Ami komoly felelősséget jelent.

Az egész a csomagolásnál kezdődik. Mivel a rengeteg kosztüm, amit magunkkal viszünk, már megtölt egy nehéz bőröndöt, a saját ruháinknak, tisztálkodó-szereinknek általában nem sok hely marad. Venezuelába például a szigorú súlyhatárok miatt mindössze négy kiló civil cuccot vihettünk három hétre. A mostani alkalommal szerencsénk volt, huszonhárom kilóig megpakolhattuk a bőröndünket. Persze, ebből nem maradhatott ki a próbaruha, az egyéb fellépéshez szükséges kellékek, és a hétféle Forrás-póló, ami jelentett néhány pluszkilót. Ilyenkor nincs mit tenni, szelektálni kell: egy farmer, egy meleg pulcsi, egy-két szoknya és felső, a legkönnyebb strandpapucs. Törülköző és tisztálkodó szerek remélhetőleg lesznek a szállodákban, a bőröndbe csak a legszükségesebbek férnek. Miután túlesünk a súlyhatáros, pakolászós, bőröndös hercehurcán, végre az utazásra kerül a sor. Arra se akárhogyan. Egy néptáncost a reptéren ugyanis arról lehet felismerni, hogy nagyon hasonlít a légikísérőkre.

Sötétkék öltöny, vagy kosztüm, fehér ing, nyakkendő, vagy sál. Amikor már a sokadik utas jön oda hozzánk információért, előfordul, hogy nem ismételjük el még egyszer, hogy „nem vagyok stweardess!!!”, csak bájos mosollyal útba igazítjuk a gyanútlan embert. Miután végigültük a tizenkét órás utat, mosolygósan, kisimult arccal kell megjelenni a vendéglátóink előtt, hiszen el kell nyernünk szimpátiájukat. Aztán, amikor még szinte fel sem fogtuk, hogy hol is vagyunk, megkezdődik az izzasztó munka. Próba, fellépés és újabb fellépés napról napra. Hogy fizikailag és lelkileg is megvisel bennünket az oxigénhiány és a hét órás időeltolódás, abból a közönségnek semmit sem szabad észrevennie. A lányok gyűrött arcukat egy kis sminkkel és széles mosollyal korrigálják, hajukat szigorúan hátrasimított copfba fonják. Fél tubus hajzselé, derékig érő póthaj, egy kis barna szempillaspirál a melírcsíkokra. Mindenre akad trükkös megoldás. A fiúk rövidre nyírt hajjal, sima, borotvált arccal, tükörfényesre suvickolt csizmában jelennek meg a fellépésen. Mindennek tökéletesnek kell lennie. A színházterem színpadán ugyanúgy, mint a börtönben, a plázában, vagy az iskolában. Nem látszódhat meg az sem, ha az előző éjszakát utazással töltöttük a kényelmetlen buszon, ha reggelire zöld rántottát kaptunk, vagy ha hiányzik a család, a kedves. A színpadon nem turisták vagyunk, nem magyarok, akik először járnak Mexikóban, nem egyéniségek, hanem előadóművészek, akiknek az a dolguk, hogy szórakoztassanak. A világot jelentő deszkákra akkor is mosolyogva kell felmenni, ha fél perccel előtte éppen összeveszel valakivel, vagy ha valami miatt csúnyán leszid az együttesvezető. Íratlan szabály. Mindenki betartja akkor is, ha elege van. Ára van annak, hogy ilyen helyekre eljussunk, és messze nemcsak az, amit a repülőjegyre fizetünk. Húsz nap alatt tizenkilenc fellépés, plusz a próbák. Kirándulásra mindössze két nap jut, a tengert nem is látjuk.

Éjszakákon keresztül utazunk, benzinkutaknál ebédelünk. És még csak nem is öltözhetünk abba, amibe szeretnénk, hiszen végig egyenpólót kell viselni. De mégis van valami, amiből több jut nekünk, mint egy átlagos turistának.
A színpadi szereplés legkülönlegesebb része a meghajlás, amikor végignézel a közönségen, látod az egyszerre mozduló kezeket, ahogy pirosra tapsolják őket, hallod az éljenzést, és észreveszed a szemekben a rajongást, a hálát, a szeretetet. Ebből jutott nekünk különlegesen sok Mexikóban. Benne volt a gyerekek nevetésében, a börtönlakók tapsviharában, és a babgulyásban, amit a mexikói együttes táncosai készítettek nekünk. Egy turné költségei igazából akkor térülnek meg, amikor a több ezer fős közönség, akiknek a többsége azt sem tudja, hol van Magyarország, lelkesen kántálja: „Rá-rá-rá! Ung-ri-á!”