Rédli Éva: Madármese
2007-12-19 -

A kisfiú a szemközti házban lakik. A hetediken, mint én. Akárhányszor kinézek az ablakon, ő mindig ott van. Egy ládán kuporog, zsebkendőnyi erkélyükön, és csak bámul kifelé. Hol felfelé, hol lefelé. Többször felfelé. Tekintetével a madarak röptét követi, el nem unja egy pillanatra se. Azt beszélik róla, hogy galambokkal cimborál. Hogy ért a nyelvükön. Bizonyára így is van, mert ahányszor csak látom, mindig ott ül a vállán legalább egy burukkoló barátai közül, és úgy duruzsolnak egymáshoz hajolva, mintha valami nagy-nagy titokról sugdosnának, amit senkivel nem lehet megosztani.

Barátságunk egy őszi délutánon kezdődött. A nyitott ablakon át, váratlanul egy galamb repült be a szobámba és a vállamra telepedett. Rögtön észrevettem a levelet, amit hozott. „Megkértem, hogy vigye át neked, amit írtam. Nem volt ellenére. Holnap az utolsó fecske is útnak indul délre. El ne szalaszd megnézni!” Ez állt a papíron. Ez volt az első levele. Azóta minden nap ír. Hol búcsúzó fecskékről, hol vadludakról, érkező varjakról. Mindig madarakról.

Néhány hete a galamb apró csomaggal érkezett. A kisfiú egy kicsi, madár alakú gyertyát küldött. „Karácsonyi ajándékul. Úgyis mindjárt itt az ünnep”- írta. Ő maga faragta, méhviaszból. Belesimul a tenyerembe. Melegít, anélkül, hogy meg kéne gyújtani.
De most nem tudom, mi lehet vele. Napok óta nem láttam. Nem ír, nem ücsörög a ládán, csak a galambjai gubbasztanak szomorúan az erkély korlátján, tanácstalanul forgatják ide-oda csöpp kis fejüket. Hiányzik. Nekik is.

Úgy döntöttem, ma nem alszom el. Itt állok egész éjjel az ablakban, erősen gondolok rá, és akkor egyszer csak megjelenik az erkélyen, a ládára kuporodik, és átint. A keze olyankor mindig úgy rebben, mintha egy madár szárnya volna. Átint. És minden úgy lesz, mint azelőtt. … Na jó, egy kicsit leülök ide az ágy szélére... Végül is mindegy, ülök-e vagy fekszem... Fekve sokkal jobban megy a várakozás. A kicsi, madárforma gyertya a tenyerembe simul. Melegít. Olyan álmosítóan... Egy kicsit behunyom a szemem... Csak egy kicsit...

Ezen az éjszakán a Kislány furcsa zajra riadt fel. „Hüppelehipp! Hopp, hopp! Hippelehupp! Hepp!” A hangok egészen közelről jöttek. Mintha valaki parancsokat osztogatott volna. Tágra nyitotta a szemét, de semmit se látott. Eltelt egy kis idő, mire hozzászokott a sötéthez. Apró, fehér, kislányforma alakok cikáztak ide-oda körülötte. Hárman voltak. Egy-egy pillanatra megpihentek az ágyon vagy a széken, de aztán röppentek is tovább. Szárnyuk is volt, egészen kicsi. Nagyon izgatottnak tűntek. A Kislány arra gondolt, hogyha nem moccan, talán eltűnnek. Hirtelen, ahogy jöttek. Ekkor azonban olyan dolog történt vele, ami eddig még soha. Azt vette észre, hogy nem az ágyon fekszik, hanem csak úgy, a levegőben lebeg. Aztán egyszer csak szétnyílt a függöny, kitárult az ablak, és huss, már kint is voltak, a város fölött.

„Ne rezelj be! Mindig erre vágytál, hogy repülhess. Hát most itt van, tessék. Igaz, hogy nem saját szárnyakon, de mégiscsak repülsz… Képzeld, mit szólnak majd a többiek a suliban, ha elmeséled nekik! Már ha lesz alkalmad rá…” A Kislány, bár nem értette, hová viszik őt ezek a furcsa, angyalszerű lények, azért titokban örült az útnak.

Ahogy egyre feljebb repültek, lassan eltűntek a kivilágított ablakok, eltűntek a házak, el az egész város. Minden, ami eddig valóság volt, lassan semmivé foszlott.
Lágy huppanással értek földet. Vagyis felhőt. A három aprócska tündér a Kislányra nézett. Egymás szavába vágva, izgatottan, hadarva beszélni kezdtek. „Most már érteni fogod minden szavunkat, mert átléptük a Birodalom határát. Ez a felhő itt Förgeteg hercegé. Mi Hópihe-tündérek vagyunk, és most éppen őt kell szolgálnunk. Ebbe sajnos nincs beleszólásunk. De nem nézhetjük tétlenül a gonoszkodásait. Amit a napokban tett, az meg már tényleg túlmegy minden határon. Elrabolt egy embergyereket, csak mert megpillantotta a herceget, akit pedig emberi szem nem láthat. Most fogva tartja a palotájának egyik szobájában, és azzal fenyegetőzik, hogy nem engedi szabadon többé. Tudjuk, hogy te vagy az egyetlen barátja. Csak te szabadíthatod ki. Sietnünk kell, Förgeteg herceg most épp hóvihart kavar odalenn a földön, de ha visszatér, és itt talál, jaj lesz mindannyiunknak.” A Kislány már épp szólni akart, hogy egy palota nem sok, annyit sem lát a közelben, amikor a tündérek kézen fogták, és egy hatalmas ugrással eltűntek vele a felhőben.

A Kislánynak tátva maradt a szája a látványtól, ami a szeme elé tárult. Egy hófehér városba érkeztek. Ameddig a szem ellátott, mindent hó, dér, zúzmara és jég borított. A fehér, jégtetős házak sorából hivalkodóan emelkedett ki Förgeteg herceg soktornyú palotája. A tündérek a legmagasabb, hagymakupolás torony felé vették az irányt, és besuhantak a jégvirágokkal díszes ablakán. Odabent, egy jégfalú, ajtó nélküli kicsi szoba egyik szegletében ült behunyt szemmel, szomorúan a Kisfiú. „Mint egy kalitkába zárt madár” – futott át a Kislány fejében, miután, mint egy pehelykönnyű csomag, szelíden földet ért. „Nincs sok időnk, ki kell hoznom onnan” – gondolta, és teljes erejéből döngetni kezdte a jégfalat. Nem sokra ment vele, de a Kisfiú legalább felébredt és odaszaladt hozzá. Homlokát és tenyerét a falhoz nyomva mosolygott a Kislányra, aki a másik oldalon ugyanígy tett… Jégfalon innen és túl két homlok és két kicsi tenyér összesimult.
„Meleget! Valami meleget hozzatok!” – fordult a Kislány a tündérekhez, miután meglátta ujjai lenyomatát a falon. Mintha egy leheletnyit vékonyodott volna a jég… „Hősugárzót, radiátort, forró téglát, melegvizes palackot, mit bánom én, csak siessetek, kérlek!” A három tündér tanácstalanul tördelte apró kezeit. „Nincs itt semmi, ami meleget adna. Még egy árva gyertyát sem találsz az egész birodalomban.” A gyertya, hát persze! A Kislány úgy megszokta már, hogy a madárforma gyertya ott lapul a markában, eszébe se jutott, hogy most segítségükre lehet. „De honnan szerzünk gyufát?” – úgy néztek körül, mintha esélyük lett volna rá, hogy a földön egy doboz gyufát találhatnak. A Kisfiú odabent hirtelen olyan mozdulatot írt le, mint aki repül. A karjait, mint a szárnyakat, a magasba emelte, majd leeresztette. Aztán megcsípte a vállát… Mindez akár vicces is lehetett volna, de ahhoz túl komoly volt az arca. Majdnem sírni kezdett az erőfeszítéstől, hogy megértesse magát. „Úgy tesz, mintha egy madártollat tartana az ujjai között” – súgta bizonytalanul az egyik tündér. A Kisfiú buzgón bólogatni kezdett. „Madártoll a gyufa helyett? Furán hangzik… De honnan vegyek madártollat?” – a Kislány most már egészen kétségbeesett.

„Talán egy tündéré is megteszi…” – a legapróbb tündér felemelte szárnyát, és egy tollat húzott ki belőle.
Odanyújtotta a Kislánynak, aki kérdőn a bíztatón mosolygó Kisfiúra nézett, majd a tollat a gyertya fölé tartotta. Magasra lobbant a láng. Különös, arany fénnyel égett, és olyan meleget adott, mint egy jól megrakott kályha. A gyertyaláng hamarosan egy jókora hasadékot olvasztott a jégfalba, azon a Kisfiú már könnyedén kimászhatott. Odakinn megölelték egymást. Jó szorosan. A tündérek felemelték a két összekapaszkodott gyermeket, és suhanni kezdtek velük. Ki a jégvirágos ablakon, át a hósapkás házak fölött, el ebből a fagyos, jeges-deres birodalomból. Már majdnem elhagyták a határt, amikor az egyik tündér felkiáltott: „Érzem, hogy itt van! Hajtja a szelet, szórja a havat, rettentően dühös!”

Akármennyire erőlködtek, a két gyerek súlya túl sok volt nekik. És ekkor meghallották Förgeteg herceg mennydörgő hangját. A nyomukban volt. Tudták, ha utoléri őket, nem lesz kegyelem. Már ott érezték a hátukon jeges leheletét, fagyos ujjainak érintését, hallották hideg, gúnyos nevetését…

És ekkor a kis, menekülő csapat észrevett valamit. Egészen messziről mintha egy óriási, szürke felhő közeledett volna, szédítő gyorsasággal. Nemsokára már hallották is őket. Hatalmas galambcsapat igyekezett feléjük sűrű szárnycsapásokkal. Mielőtt a három tündér és a két gyerek felocsúdhatott volna, a madarak már el is repültek mellettük, és egy áthatolhatatlan falat vontak közéjük és Förgeteg herceg közé. Száz, ezer, százezer madár jött, hogy része legyen a falnak, ami megvédi a Kisfiút és a Kislányt. A Herceg rövidesen belátta, hogy nem győzhet, így aztán kénytelen volt feladni az üldözést. A világ összes galambjával még ő sem merte fölvenni a harcot. A madarak meg csak tolták, szorították vissza, egészen a határig. Ott Förgeteg herceg sarkon fordult, felugrott a felhőjére, dobbantott egyet és eltűnt. Elnyelte őt a jégbirodalom.
A gyerekek, miután a gonosz Herceg már nem jelentett veszélyt számukra, végre nyugodtan átadhatták magukat a repülés felhőtlen örömének. A tündérek most már könnyedén repítették őket hazafelé. Míg a madaraknak búcsút intettek, a Kisfiú és a Kislány tekintete már a lenti világot kutatta. Azonnal felismerték a várost, ahová annyi izgalmas kaland után most végre visszatérhettek. Ahogy közeledtek az ismerős táj felé, jóleső, megnyugtató fáradtság vett erőt rajtuk. Tudták, most már minden jó lesz, nem érheti őket semmi baj. Egymást még mindig szorosan átölelve, lassan elaludtak. A tündérek nesztelenül suhantak be előbb a Kislány, majd a Kisfiú szobájába. Szelíden ágyukra fektették a két alvó gyermeket, majd épp olyan nesztelenül, ahogy jöttek, kiröppentek az ablakon. Hajnalodott a város felett.

A csudába! Mégse tudtam ébren maradni, pedig úgy szerettem volna! Nyitott szemmel fekszem, kint szikrázóan süt a hideg, téli nap. Vajon mikor alhattam el? Arra még emlékszem, hogy bámulok kifelé a növekvő sötétbe és várom, hogy meglássam végre a Kisfiút. Annyira erősen gondoltam rá, ott az ablaknál állva, hogy belefájdult a fejem. Biztosan ezért voltak olyan furcsa álmaim. Róla álmodtam. És tündérekről, gonosz hercegről meg jégkupolás tornyokról. Még most is szédülök, alig sikerül feltápászkodnom.

Ez a napsütés! Úgy elvakít, alig látom a szemközti házat. Mintha valami moccanna odaát… Vagy valaki… A Kisfiú, tényleg ő az! A ládán kuporog, rám mosolyog és átint. A keze épp úgy rebben, mintha egy madár szárnya volna. Lassan szétnyitom a tenyerem. Még mindig ott lapul benne a kicsi, madárforma gyertya. Vagyis a leégett kanóc és az apró viaszdarab. Ennyi maradt belőle.