Erdős Pál, a grafikus
2007-12-19 -

Ott álltam a nagybányai színház kantinjában. Nézegettem a csapatomat és kortyolgattam a vadmálnahajtásból készített finom teát. Egy színészosztályra való fiatal nyüzsgött körülöttem. Az én kérésemre jöttek ide, a szórványba, a Szilágyságba színházat csinálni. Színházat a városban élő, tízezernyi magyarnak és a városkörnyéken dolgozó értelmiségnek. Ők a bozgorok, kitartottak itt fenn északon, és nem vette el kedvüket az értelmetlen népvándorlás.

Nézem a társulatot, a társulatomat, engem neveztek ki melléjük főrendezőnek. Lelkesen beszélgetnek, egy-egy sört, teát megisznak, és heves, lendületes kézmozdulatokkal, teátrálisan rágyújtanak egy-egy Kárpátia szivarkára.
A román szekció előbb próbált, közülük már csak a két társaság közös díszlettervezője maradt itt. Erdős Pali, a kiváló, tehetséges grafikus.

A múlt vasárnap, a sikeres Tamási Áron Ábel adaptáció után annyi pálinkát ittunk, hogy hétfőn néhányan Pali lakásán ébredtünk meg. Az őszi napsütésben láttam a Párizsban készült rajzait. Lapozgattam egy mappában a Budapesten Molnár C Pál felügyeletével készült biblikus sorozatait. De mindinkább a légies, szép nők tetszettek a falakon bekeretezve. Készültek Párizsban, Münchenben, Rómában, Velencében, Budapesten, Szatmáron, Nagyváradon és Kolozsváron. Minden arc más és más, de árad róluk a derű, a szépség, a kíváncsiság.
Pali megfőzte a törökös kávét, látta határtalan csodálatomat. „Szerelmeim!”- igazított el a múltban. Nem azt mondta modelljeim, hanem szerelmeim. Irigykedtem, őszintén! Az én természetem olyan, hogy harmincéves koromra egy kezemen meg tudom számolni hányszor éltem át ezt a legszebb érzést.

Mesélt róluk, mindenkinek tudta a nevét, a történetét. Sorakoztak a gyönyörű hölgyek az előszobában, a másik szobában.
Megérezhette, hogy róla gondolkodom, mert otthagyja a fiatalokat és egy legyintéssel a kantin sűrű füstjét elhajtva, hozzám hajol és magyaráz. A román tagozat díszlete kis igazítással jó lenne a mi Molnár Ferenc darabunkhoz. Lehetne spórolni, más és más a közönség, a román darab díszlete jól szállítható… Pörög, pörög a nyelve, beszél, beszél, gondolatban már lehet, hogy Párizsban jár.

Hallgattam bambán, de nem tudtam reagálni. A szemem csücskéből láttam, ahogy mondja, mondja, de a folyosó végén, úgy öt-hat méterre ott állnak a zenekar tagjai. Egyiküket figyelem erősen. Az idős, számomra ismeretlen úr és Pali arcéle, profilja teljesen azonos. Pali úgy emeli szájához a pipát, ahogy az idős férfi a szivart.
Ha játszom, ha rendezek, mindig abból építkezem, amit láttam, elraktároztam. Ahogy a hétköznapokban megvalósítanak egy-egy szerepet. De ilyen hasonlóságot még nem láttam: a pislogás, a szájmozgás, egy irányba elferdült gerincük, a fej és kar, a vállak és a kezek íves mozgása azonos.

Ott álltam kettőjük között, és eszembe jutott, hogy mit hallottam Palitól a vasárnapot követő hétfő délelőtt, miközben a legszebb ifjú színésznő egy szál törölközőben a fürdőszobából kilépve megkérdezte:„Ki az a nő ott a fotón a sok rajz között? Talán a volt feleséged?” Pali sértődötten válaszolt:„Az ott édesanyám portréja, nem hasonlít egyáltalán rám. Az édesapám meg nem tudom ki volt.”
Elkaptam Pali előre lendülő karját, a díszletekről szóló szózuhatag megrekedt. Nézett rám, mert fájdalmasan, erősen szorítottam a könyökét. Rámutattam a zenészek között álló, idős férfira, és kimondtam, amit gondoltam.

- Pali, ott áll az apád, az édesapád!
- Hülye vagy! – szabadította ki a karját. – Ő egy kisegítő zenész, ma hívtuk be próbára, a tisztességes foglalkozása ügyvéd. Jó ember, de szerencsétlenségére egészen kiválóan hegedül, így ha zenés darabra készülünk, elhívjuk, jön, s teszi a dolgát, ha kell még egy-egy betétdalt is ír.

A számomra ismeretlen férfi elindult a pultos felé.
- Én nem tudom ki ez az ember, de abban biztos vagyok, hogy köze van hozzád! Beszéljünk csak vele!
Pali odalépett hozzá, bátyámozta, bemutatott, és elmondta furcsa teóriám.
- Doktor Csiki András vagyok – mutatkozott be. – Erdős úr, mikor is született? Hogy hívták az édesanyját?
- Ezerkilencszáztizenhat december elsején születtem, most leszek negyven éves a télen. Édesanyám neve: Reismann Irma. Újságíró volt Szatmáron, Nagyváradon, Kolozsváron, ma úgy mondanánk, riporter.

Dr. Csiki András ügyvéd úr, a kisegítő hegedűs, hallhatóan csapta össze a cipője sarkát. Vigyázzba vágta magát, és kényszeredetten nevetett.
- Reismann Irma, költő, lapszerkesztő, a zseniális szépség. Ezerkilencszáztizenötben az én szerelmem volt. És szavalni kezdett: „Mikor vágyaid szent kapuja tárul, Nagy meglátások bíborló kelyhe”
Pali folytatja az új sort:„csordultig telített izzó hitből árad, Sejtések mély, lentről feltörő új útja hajnalán.”
- Fiam, édes fiam, Pali, kérlek, kezet foghatok veled?

Pali hanyagul átölelte, magához szorította, és hangosan üvöltötte: „Itt az apám, az édesapám!” Röhögött, majd megrázkódott, sírni kezdett, zokogott, folyt a könnye és lerogyott egy székre.
Csiki András úgy állt, mint aki pontosan nem érti, mi is történt.
Néztem ezt az isten áldotta tehetséges grafikust, festőművészt, díszlettervezőt. Térdén keresztbe rakja lábát, ülve, remegve sír. Az ügyvéd úr apa és fia között most látni a nagy-nagy eltérést, a húsz év korkülönbséget.
Csend van a kantinban, a lányok egy pillanat alatt átlátják mi történt, s könnyeikkel küszködnek, a fiúk dacosan nézik az olajos fekete padlót.

Csendben, mindnyájan Pali tegnapi történetére gondolunk. Fiatal tehetségként Nagybányán, Torma mesternél tanult, majd Kolozsváron Szolnay Sándornál, ő küldte tovább Budapestre Molnár C Pálhoz, Szőnyi Istvánhoz és Aba-Novák Vilmoshoz. Párizsban érte a háború. Jómódban élt ott, mert volt illusztrátori és nyomdai munkája. Itt kapta meg édesanyja, Reismann Irma levelét, amelyben arra kéri, soha ne jöjjön ide vissza. Könyörög, utazzon el a tengeren túlra. Ebből a levélből tudta meg, hogy anyagi ágon a család zsidó származású.
A tiltás ellenére hazautazik, bujkálnak Szatmáron, majd eljutnak Kolozsvárra. Innen tervezik a szökést román oldalra, de elfogják őket, és a téglagyári gettóba zárják.

Kassa felé tartanak a vagonok, majd megérkeznek Auschwitzba. Itt választják el édesanyjától. A harmadik vagy negyedik napon Lőwy Dodi úr, az orvos fut hozzá. Pali, gyere, az új transzportban van az öcséd, Vándor András. A névsor olvasásakor ez a Vándor András is Reismann Irmát diktálta be édesanyjaként.
Reismann Irma fiainak elmesélendő titkait itt, Auschwitzban vitte a tömegsírba. Pali már a vonaton a kísérő magyar bakákat rajzolta, itt meg a szolgálatos német katonákat, fényképről feleségeket, majd a tiszteket, gyermekeiket, és a fő-fő tisztek családját. A tehetség így mentette meg testvére, András és a saját életét.

Vándor András tanított engem a főiskolán a rendezés tudományára, arra, hogyan kell karaktert építeni, hogyan kell szituációt átélni, eljátszani. A legjobb ember, a legjobb tanár volt.
Nézem Erdős Palit, ahogy mellé ül idősebb alteregója, az édesapjává lett zeneszerző, kisegítő zenész, ügyvéd. Halkan, meghitten beszélgetnek. Bogozzák, oldozzák Reismann Irma titkait. A kantin bezárt. A muzsikusok összeszedik hangszereiket, intenek felém, és elindulnak a hátsó kijárat felé.

A színészcsapat egy emberként áll fel, csendben elmennek. Beszólok a műszakiaknak, a portásnak: a mai próba elmarad.