Barna Erika Viktóriának, az álmodónak

Végtelenből végtelenbe,
el nem apadóan
domb tövében hömpölyög a
széles emberfolyam.

Fiatalok és öregek,
borúsak, vidámak:
éltetői s elbukói
az örök világnak.

Arcát keresi mindegyik,
tömeg fölé szárnyát,
s milliók közt az egyetlent:
keresi a párját.

Kihajt bennük, növekedik,
vet az idő s arat.
Megszólal egy hang felülről:
„Csak a díszlet marad.”