Csoda adventben
2007-12-19 -

„Édesanya, annyira, de annyira várom a karácsonyt!”– sóhajt fel óvodás kislánya, és a nyaka köré fonja kicsiny szorító karjait belefúrva álmodozó és reményt hordó tekintetét az övébe.
Együtt szuszognak, és ilyen pillanatokban a lelkük is összeér.

Minden munkanap reggelén megbeszélik, hogy ez még mindig nem az a nap, amikor az egész család otthon van, és az egész napot együtt tölthetik, hanem ez még mindig azok közé a napok közé tartozik, amikor mindenki végzi a dolgát, ki-ki a maga helyén, a nagy testvérek az iskolában, ő az óvodában, a szülők pedig a munkahelyükön. Sajnos, ezeken a napokon viszonylag keveset találkoznak, túl keveset ahhoz, hogy megfelelően és mélyen törődhessenek egymással. Talán még ahhoz is keveset, hogy ki-ki saját magával eleget törődhessen… Ilyen ez a mai élet. Rohanunk, „gyűrjük” a feladatokat, szakadatlanul hátunk mögött hagyunk egy elvégzett feladatot, talán arra sem ráérve, hogy a jól végzett munka örömét ízlelgessük kicsit, szusszanás nélkül nekikezdünk a másiknak. Arra is alig jut időnk, hogy észrevegyük, az idő és ezzel együtt az életünk is szakadatlanul telik, sőt rohan. Már a gyermekek is ezt észlelik.

A kicsi a reggeli öltözés közben naponta meghallgatja, hogy nemsokára jön a hétvége, amikor mindenki itthon lesz, amikor egymáséi vagyunk mi a családban. Ezt láthatóan meg is érti, de minden nap megpróbálkozik szembeszállni a szokással, hogy majdnem az egész napot fizikai távolságban töltse azoktól, akik számára a legfontosabbak. Ő még szóval is kifejezi az igényét a szülők és a testvérei folytonos szeretetére, ő még ölben ül, ő még felkérezkedik, hogy együtt olvassanak, együtt rajzoljanak, együtt tévézzenek, ő még abban a helyiségben szeret elaludni, ahol a többiek vannak, hogy az együttlét minden ébren töltött pillanatát kiélvezhesse. Hiszen holnap újra kezdődik a rohanás, és ő újra - majdnem egész nap – bár jó helyen, de nem velük van.

Néha az anyának úgy tűnik, a kicsi túlélésre játszik. Túlélni a napot, hogy este újra a családdal lehessen. Hiába a szeretet, hiába a ragaszkodás, a nagyobbak – testvérek és szülők egyaránt - egész nap elfoglaltak, és ez mindenkivel így van, ha „valahová” el szeretne jutni. A szülők ezt kérik a gyermekeiktől, attól tartva, hogy ha nem így élnek, lemaradnak. Hogy honnan, miről? Ki tudná megmondani? Hogy hová és hogy mire visz ez a rohanás? Alig akad megfelelő válasz erre a kérdésre. A mókuskerékből kiszállni valószínűleg csak az egyes életek teljes átrendezésével lehet. De nem szállunk ki, rohanunk. Aki „vinni akarja valamire”, az rohan, gyötri magát, és ezzel arányosan egyre kevesebb alkalma van például arra, hogy kisgyermeke meleg-puha ölelő karja a nyaka köré fonódjék, hogy együtt szuszogjanak, együtt játszanak, együtt örvendjenek, hogy a szorító ölelésben elhangozhasson a suttogott vallomás: ”anya, szeretlek, apa, úgy várom, hogy hazajöjj és játszunk…!”

Amink van, az természetes, és mint ilyet, általában nem is becsüljük meg. Lehet szó barátságról, egészségről, bizalomról, tehetségről, összetartozásról vagy akár szerelemről. Nagy sietségünkben nem vigyázunk eléggé ezekre, pedig hiányukban nem vagyunk, nem lehetünk elégedett emberek. Akkor kezdjük értékeinket becsülni, amikor elveszteni látjuk. Ha pedig elveszítjük a lelki derűnkhöz, egyensúlyunkhoz szükséges „kellékeket” - belső érzelmi értékeinket -, elveszítünk egy részt saját magunkból is. A megnyugvás és pihenő nélküli világban azonban talán ezt sem vesszük észre. Még erre sem érünk rá.

A kicsi megmozdult az ölelésben. „Anya, mindig azt mondod nekem, köszönöm, hogy megszülettél és vagy nekünk.” Elhallgatott pár pillanatig keresve a szavakat: „Anya, nem ez a fontos, hanem az, hogy nekünk van családunk” - mondta még jobban belefészkelve magát az anyai ölbe.

Kicsi, puha, meleg arca odasimul az övéhez, szuszogásuk ritmusa ismét erősítette egymást, és ő újra – mint már eddig is annyiszor - elhatározta, hogy átrendezi az életét több helyet adva a hasonló pillanatoknak. Jó ezt most így érezni – még ha holnap nem valósul meg, akkor is –, hiszen ez maga a csoda. Rágondolni, hogy szeretnek, hogy van, ahová hazamenj, és várnak otthon, tartozol valahová, valakikhez, akiknek fontos vagy, értelmet ad a holnapnak.

A kicsi ölelésében újrafogalmazta, amit már eddig is tudott, csak a nagy vágtában rég nem mondott ki magának sem: „Szeretet nélkül nincs alkotó élet, s a jövőnk a szívünk melegéből nő ki.” Tenyerébe vette a gyerek arcocskáját: „Te naponta karácsonyt hozol az életünkbe. Köszönöm, hogy megszülettél.”