Keményre fagyott a föld a temetőben. A kezemben néhány apró mécses. Mindegyik sírra jut belőlük egy. A gyufát is előkeresem, és sorra meggyújtom őket. Először nagyapáim sírján, akiket nem is ismertem, aztán apai nagyanyámnál, akire alig emlékszem, majd keresztapámnál, akit láttam haldokolni. Legvégül anyai nagyanyámnál állok meg. Ő ment el legutoljára. Elgémberedett ujjakkal gyújtom meg a mécsesét, sokáig bámulok a lángba.

Eszembe jut, amikor énekeket tanított nekem nyáron, a vén diófa árnyékában. Látom magam előtt, amint sürög-forog, főz, mos, takarít, aztán a földeken kapál. Sokáig tele volt életerővel, még a hatvanas évein is túl, amíg a gyötrelmes évek és a magány rá nem nehezedtek törékeny vállára. Akkor aztán hozzánk költözött. Mennyivel másabb lett akkor! Régi ragyogását elveszítette, úgy élt közöttünk, mint valami szelíd árnyék. Hajlott háta többé sosem egyenesedett ki. Csillogó szeme is elhomályosult, és örökké számomra felfoghatatlan messzeségbe révedt.

Hideg fuvallat söpör végig a sírok fölött, borzongva húzom összébb magamon a kabátot. A kis mécsesláng is megremeg, majd hirtelen ellobban.

Ő is így halt meg. Reggeli rosszullét, orvos, mentők, kórház. Aztán már otthon ültem, fekete ruhában. Karjaim közt zokogott anyám. Az ő szeme sem csillog már úgy, mint régen. Néha ő is csak ül, és a felfoghatatlan messzeségbe réved. Talán, mert megértette: az életünk olyan, mint a mécses lángja a síron. A sors szele játszadozik vele, hol ringatja, hol kínozza. És amikor úgy tartja kedve, örökre elfújja…