Úgy látom, hogy az életünk nem javul, rosszabb esetben az általunk ismert és megszokott világ megszűnik létezni. Halottak, vagy mindenszentek napján alkalmasnak találtam az időt, talán utoljára, hogy egy 17 évesen elhunyt testi-lelki jóbarátomról megemlékezzek. Elnézést, ha zavarni fog a szentimentalizmusom, de igazából így történt, ahogyan leírom és semmi túlzás nincs benne. Akik akkor voltak gyerekek, amikor én, azoknak nem kell megmagyarázni az akkor történteket. A fiatalabbak meg gazdagodjanak a mondanivalóval.

Történetünk visszarepít minket a ’70-’80-as évekbe. Százhalombattán ekkor még nem minden utcát neveztek el, az épületek betűvel és/vagy számokkal voltak megjelölve. A lakótelep szélének számító Dunafüredi útra volt kihordva a sitt az erdősáv mellé. A környéken élő gyerekek ott bandáztak. A löszös talajnak köszönhetően "Sárgaföldnek" hívtuk. A gyermek "szabadcsapatok" olyan nevet viseltek, ahol laktak: M-esek (Hága László utca 5., 7., 9., 11.), C-sek (Béke utca 9-31), stb. Annyira szerettünk ott játszani, bunkert, sátrat, "várat" építeni, hogy a végén a gyermekcsapatok szabályos háborút vívtak azért, hogy egy ideig csak az adott csapat játszhasson ott. A ma már 50-60 éves emberek, akkor voltak kis vagy nagyobb gyermekek. Nagy és Kis Szeder, Jacsa, Cseni, Zsida Laci, Szokolai Laci, Szenczy Sanyi, stb. Én akkor lehettem 7-8 éves, és Gyenivel, Kostyál Gabival, Szenczy Pistivel, Csibével (Szabó Csaba), Vízi Levivel és még sokan másokkal alkottuk a gyerekbanda legfiatalabb nemzedékét. 1976 nyár elején történt, hogy a C-ések el akarták foglalni a Sárgaföldet. Rendes hadüzenet, ahogyan azt láttuk a "Pál Utcai Fiúkban" című filmben. Persze nem homokgombócokkal dobáltuk egymást. Mi legkisebbek láttuk az idősebbeket, és igyekeztünk mi is felfegyverezni magunkat. Az én pajzsom egy rétegelt lemez volt, ami elég masszív volt, no meg egy erős husáng. Levi barátom előző karácsonyra kapott a családjától egy csepp alakú, piros műanyag játékpajzsot, hozzávaló sisakkal és "karddal". Levi elég vékonydongájú gyerek volt, és hiába mondtam neki, hogy ez "csatában" nem sokat ér, de nagyon szerette, ráhagytam. Eljött a csata napja. Vasárnap reggel 8 órára volt meghirdetve a csata. Mivel Levivel az M4-ben laktunk (Hága László utca 11.), Ő a hetediken, én a negyediken, azért mindig megvártam, hogy jön értem, és együtt mentünk játszani. Nyolc óra elmúlt, Levi sehol. Felmentem teljes harci díszben Leviékhez, csöngettem. Imre bácsi, Levi apukája nyitott ajtót, a háttérben Levi dühöngött, meg sírt. Kérdeztem Imre bácsit, hogy Levente nem jön le, mert hát kezdődik a csata. Imre bácsi próbálta elmagyarázni, hogy a Levente igen gyenge gyerek, és nem elég erős. Nem tudom miért, de olyan határozottsággal válaszoltam Imre bácsinak, hogy magam is meglepődtem: "Imre Bácsi! Majd én vigyázok rá, tudja, hogy én jól verekszem, és nem félek!" Imre bácsi nem kis aggodalommal az arcán elengedte Levit a "csatába".

Összegyűltünk a Sárgaföldön. Nagyon sokan voltunk, de a C-sek még többen voltak. Bíztunk, és Istenként néztünk a nagyobbakra. Erősek voltak, magasak, némelyiknek már kisebb bajsza is volt. Nem veszthetünk! Persze a másik csapat is hasonló gyerekekből állt, mint mi, de messze voltak, és nem láthattuk a "bajszukat".

Elfoglaltuk helyünket a sebtében reggel felállított barikádok mögött. Mi voltunk a tartalék! Parittyával, nyíllal és hantokkal fogadtuk az ellenséges csapatokat. Kiabálás, pórfelhő, jajdulások előttünk. Már alig vártuk, hogy belevessük magunkat a forgatagba. Levi mellettem egy kicsit félt, sápadt volt, elvékonyodott, és lila színű lett ajka, remegett. Csak annyit mondtam neki, Maradj mögöttem! Így is tett!

Nagy Szeder ránk kiabált: "Támadás!" "Természetesen" elsőnek kellett kiugranom a palánkok mögül! Rögtön el is találták a mellkasomat egy nagy földhanttal. Elfogyott a levegőm, elsötétült a világ. A következő, amire emlékszem –, és még élek emlékezni fogok rá, mert bele égett az agyamba – lassan felemeltem a fejem, és csak port meg bokákat láttam, egyik gyereken csíkos zokni volt, meg szandál. Hangokat is csak tompán halottam. Valaki feküdt rajtam. Lassan felegyenesedtem, Levi legördült rólam. Néztem gyönge csenevész testét, össze vissza volt verve, miközben Ő szipogott. Levi rám feküdt, és szó szerint a testével védett. Lassan felfogtam mi történt, kezdtem magamhoz térni, ledobtam a pajzsomat, nem akartam védekezni. Két marokra fogtam a husángot, és innentől kezdve nem emlékeztem semmire. Később Levi mesélte el, mit műveltem. Ordítva csapódtam bele a verekedő tömegbe, ütöttek vertek, de láthatóan nem nagyon érdekelt. Egy ütés, egy ember, és nem érdekelt mekkora és milyen idős volt. Üvöltöttem és ütöttem, de oly erővel, hogy hamar kitisztult körülöttem minden. Nem nagyon akartak küzdeni velem. Még volt egy kis kiabálás, de a C-sek inkább elszaladtak. Győztünk.

Levit hazakísértem, Imre bácsi nyitott ajtót, és igen kikerekedett a szeme Levente látványától. Vigasztalóul csak annyit mondtam neki, "Győztünk!" – gondoltam ez kárpótolja Imre bácsit mindenért.

Itt a sztorinak vége is lenne, de sajnos nincs. Levente barátom 17 évesen meghalt. Nagyon tehetséges művész volt. Zenélt, rajzolt, verseket írt. Én akkor voltam utolsó éves hentes tanuló. Ő művész, én hentes, és mégis nagyon jó barátok marattunk. Az iskolai gyakorlatról elkéredzkedtem, hogy időben hazaérjek a battai temetőbe. Korán értem ki. Megérkezett a család és a gyászolók. Levit eltemették. Mentem a családhoz őszinte részvétet kívánni, és Imre bácsihoz érve, erősen megragadta mind a két kezemet, a szemembe nézett, ezt mondta: "Láttam te értél ki először a temetőbe! Azt mondtad vigyázol a fiamra. Vigyázol Leventére! Emlékszel?" Csak néztem bambán magam elé, meg Imre bácsi könnyes szemét. Mérhetetlen szeretet és fájdalom volt benne. Egy kicsit így álltunk, mert nem akart elengedni, csak a könnyeink potyogtak. Aztán Éva néni simogatott meg, hogy menjek nyugodtan. Imre bácsi elengedett. Hetekig nem tudtam feldolgozni, amit mondott Imre bácsi. Egyszer sem tudtam megtartani az ígéretemet. Minden írói túlzás, vagy dramaturgia nélkül, nincs nap, hogy ne jutna eszembe Levente. "Vízi Levente (17), 1967-1984."

Abban biztos vagyok, hogy Levente a mennyországba került, és odafentről vigyáz arra, hogy ott találkozzunk!

Szalai Attila