Kürti Sándor Gábor Dénes-, és Széchenyi- díjas vegyészmérnök, rendszermérnök, a mágneses adattárolók javítására szakosodott nemzetközi hírű Kürt Kft egyik alapítója, második diplomája megszerzése után, 1985-ig a százhalombattai Dunai Kőolajipari Vállalatnál technológiai folyamatok automatizálásával foglalkozott, részt vett a különleges technológiát alkalmazó katalitikus krakk üzem létrehozásában. Itt barátkoztak össze Sinka Lászlóval, aki a DKSK kézilabdázójaként a sport mellett üzemmechanikusként dolgozott az óriás vállalatnál. Kürti Sándor hazai és nemzetközi szaktestületek tagja, cége több elismerésben részesült. Közismert karitatív tevékenysége. Rendszeresen visszajár Százhalombattára barátaihoz, örömmel idézte fel az itt töltött éveket.

- Kürti Sándor 120 barátját kérte meg az írásra, jóval kevesebben küldtek történetet. Miért éppen ezt az írói kört választotta?

- Egyszerűen ők jutottak eszembe. Örülök, hogy sikerült kiadni a könyvet, mert jobbnál jobb történetek vannak benne. Az elmúlt 50-60 év eseményeit fűzi össze időrendben, lenyomat az útókor számára. Ami az én történetemet illeti, az életemből 19 év Százhalombattához kötődik, ahol kifejezetten jól éreztem magam, jobbnál-jobb tanítóim voltak, jobbnál jobb helyeken dolgozhattam. A rendszerváltozás már az informatika világában ért, testvéremmel az információ biztonságával és adatmentéssel foglalkoztunk.

- Mennyire ment gördülékenyen a könyv szerkesztése?

- Élvezetes, bár nehéz feladat volt, mert két ízlésvilágnak, az íróénak és az enyémnek kellett találkoznia. Addig csiszoltuk az írásokat, amíg mindenkinek megfelelt. Azt szerettem volna, hogy tanulságos, kedves, politikamentes történeteket idézzünk fel, hogy mindenki jó kedvvel forgassa a könyvet, amely egyébként ingyenesen letölthető a Széchenyi Könyvtár Elektronikus Tárából.

- Lesz-e folytatás?

- Azt nem tudom, hogy a szereplők írnának-e még egy történetet, de érdemes ezen elgondolkodni. Most egy másik jellegű, nagy lélegzetű könyv megírásának ugrottam neki, ami kitölti minden időmet.

- Sinka László hogyan fogadta az írásra való felkérést?

- Nagy örömmel hívtam fel Sándort az email-je nyomán, nem is kellet túl sokat egyeztetni, mert jó barátságunk okán fél szavakból is megértük egymást. Szívesen éltem a lehetőséggel, mert remek ötletnek tartottam a könyvet. Élmény olvasni az illusztris személyektől származó történeteket, hozzám különösen közel áll Kemény Dénes háromszoros olimpiai bajnok vízlabda szövetségi kapitány, vagy Beck György, a Vodafon korábbi elnöke, a Magyar Vízilabda Szövetség társelnöke. Kedves barátom László Imre is, aki a súlyemelő válogatottnak volt az orvosa, illetve a szövetség elnöke, majd a Szent Imre Kórház főigazgatója, jelenleg pedig Újbuda polgármestere.

- Ön miről írt a Láncreakcióban?

- A könyv címéből kiindulva azt vettem górcső alá, hogyan lett robbanásszerűen a finomítóval és az erőművel a magyar ipar fellegvára az a kis halászfalu, ahol én születtem. A legcsodálatosabb kohó volt az életemben a DKV, itt tanultam meg, hogy hogyan kell emberekkel dolgozni, szervezetet működtetni. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a sportban van dolgom, vezetőként vetettem részt a röplabda, a kézilabda, a sportlövő szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság munkájában, illetve nemzetközi szintű feladataim is voltak – nos, azt írtam meg, ahogyan megéltem ezt a folyamatot.

- A könyvben a Bibliából, Pál apostoltól idéz mottójában; "ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam." Mit jelent ez az ön számára?

- Ez az idézet már évtizedekkel ezelőtt megfogott, a sporthasonlat miatt is. Persze itt jóval többről van szó, számomra ebben minden benne van, amit gyerekkorom óta megéltem. Budapesten például a csepeli középiskolában meg kellett harcolnom azért, hogy elfogadjanak engem, aki egy kis faluból jött. A harcban természetesen győzni szeretünk, de a küzdelem megtanít arra is, hogy kellő büszkeséggel fogadjuk el a vereséget.  Ami a hitet jelenti, rendkívül fontos, hogy kikristályosodjon, hogy miben, illetve kiben hiszel. Én hittem a szorgalomban, a tanulásban, a munkában, és abszolút a jóságban, mindenkor; enélkül nem tudtam volna elérni azt, amire vágytam. Amikor kisgyermekként 1964-ben néztem a tokiói olimpiát, vagy később a labdarúgó világbajnokságot 1966-ban, arról álmodtam, hogy én is válogatott játékos legyek. A realitás azonban más volt, ekkor az NB/I-et tűztem ki célul, nem sikerült. Ami nem adatott meg sportolóként, megadatott vezetőként; több mint 250 világversenyen, 6 olimpián, 15 hazai világversenyen vettem részt szervezőként, irányítóként.

- Ha még egy történetet megoszthatna az életéből, mi lenne az?

Azt hiszem, arról a különleges életszakaszról szólna, ami alatt arra vártam, hogy megszülessen az unokám, "Miron herceg", aki most már igazolt labdarúgó. 

                                                                                                                                                 

 Kovács Attila