Nagyszüleim, dédszüleim egyszerű parasztemberek voltak, de szemükben a legnagyobb becsülete a költőnek volt. A Petőfi-összesnek a Szentírás mellett volt a helye, s ma is úgy vagyok vele, bárhová is megyek egy Biblia és egy Petőfi-kötet mindig velem van. Apai nagyanyám Arany János összes balladáját betéve tudta, s gyakran idézte nekünk, anyai nagyanyám meg rengeteget mesélt, ha nála nyaraltunk, főleg kapálás közben. Azon a nyáron, amikor Jankovics Marcell János vitéz c. rajzfilmje Nyírtassra, a mi kis falunkba is elkerült, nagyon megbetegedtem. Szó nem lehetett arról, hogy a moziba elmehessek, ezért apám az egyik délután leült az ágyam szélére, s kárpótlásul felolvasta nekem Kukorica Jancsi történetét. Ahogy a végére ért, szinte meg is gyógyultam. Erőt adott a mű szépsége. Ettől a pillanattól alig vártam, hogy iskolás legyek, s megtanuljam a betűvetést! Éppen karácsony volt, amikor elolvastam a "Reszket a bokor, mert ..." című verset, s ez engem úgy letaglózott, hogy mámorosan ténferegtem napokig: minden porcikámmal megéreztem ugyanis, hogy a minket körülvevő világ lényegét csakis az anyanyelvben találhatjuk meg. Illik hozzá tennem ehhez a felismerésemhez, hogy igazából tanítóim is erre tanítottak, akik nemcsak felkészült, de igen lelkiismeretes pedagógusok voltak. 

Hála Istennek Százhalombattán sok a felkészült és lelkiismeretes pedagógus, elmondhatjuk tehát, hogy gyermekeink jó kezekben vannak. Iskoláink – a járvány okozta nehézségek ellenére is – változatlanul komoly eredményeket tudnak felmutatni, s reméljük, ez így is marad! Még akkor is joggal bizakodhatunk ebben, ha az idei tanévkezdés egy kicsit nehezebb a tavalyinál. Reménykedtünk abban, hogy a nyár végére kitör a béke, de sajnos nem így történt. A háborúról nyilván mindenkinek megvan a maga véleménye, de hadd idézzem fel Sánta Ferencnek azokat a gondolatait, amit Az ötödik pecsét című regényében így fogalmaz meg: "Ne tréfáljon, Király úr! Van olyan érdek, amely felér egy háborúval? Már én igazán műveletlen ember vagyok, nem is tagadtam soha, de annyit tudok, és állítom bárki előtt: nincs olyan érdek, amely megérne egy háborút, akármilyen érdeknek legyen az feltüntetve!" Tegyük fel mi is a kérdést jó hangosan, legalább magunknak: van olyan érdek, amely felér egy háborúval? Válaszoljon rá ki-ki a maga tudása és emberi tartása szerint! A helyes választól függetlenül azonban egy dolgot bizton állíthatunk: el kell fogadnunk a nehézségeket, ha becsületes módon nem tudunk könnyíteni az életen. S el kell fogadnunk a veszteségeket is. Az elfogadás természetesen nem a beletörődéssel azonos. Elfogadjuk – magyarán nem kesergünk tovább rajta, hanem tesszük a dolgunkat.     

A nyárra rengeteg feladatot előirányoztam magamnak, ám súlyos balesetem sok mindenben megakadályozott. Mindezeken túl meggátolt abban is, hogy Szél Pali temetésére elmehessek, akinek a halála mélyen megrendített. Távozása nemcsak a családjának, hanem a városnak is nagy veszteség. Különösen: Dunafürednek. Annak idején, amikor alpolgármesterként azt kezdeményeztem, hogy nyissuk meg annak a lehetőségét, hogy Százhalombattán is lehessen egyházi iskola, ő volt az első, aki a javaslatomat támogatta. Nem érdekelték az ideológiai viták különösebben, csak a népképviselet konkrét praktikuma. A lehetőség foglalkoztatta, ami segíthet az emberek élethelyzetén.

Az egyházi iskola ügye azóta nem került terítékre. Meggyőződésem, hogy érdemes lenne újra átgondolni. Átgondolni, s a gondviselő Isten kegyelmébe ajánlani ez ügyben való minden ténykedést. Mert a mi munkánk, sokszor haszontalan, ám jó tudni, hogy a világban létezik egy olyan munkálkodás, amely sohasem lesz hiábavaló, amelynek a gyümölcsei megmaradnak. Ennek a munkának az ismerete a legfontosabb tudás.