A költők elsőként is meg akarják szelídíteni a világot. Éppen ezért, ha kell, lázadást szítnak az elnyomók ellen, nekimennek a vadaknak és vadorzóknak, leleplezik a hamis bírákat és a korrupt politikusokat, s ha nem elég a vers a szabadsághoz, akkor a szabadságért odaadják az életüket is. Nem födik el a bajt, s némasággal nem állnak a cinkosok közé. Kassák nyomán azt is elmondhatjuk róluk, hogy szent csodaidézői a világnak. Szeretnek játszani, pajkoskodni, mórikálni, de nem tűrik el egy percig sem, ha a jognak asztalánál lopnak.

A költők sokszor szenvednek. Sokszor nyomorultul élnek, s mert ők a legesendőbbek, gyakran kerülnek méltatlan helyzetekbe. Ilyenkor aztán könnyen előfordul, hogy olcsó szeszekbe, mámorokba menekülnek egykori önmaguk elől, s jobb esetben versben bujdosó haramiákká, rosszabb esetben kocsisbort nyakaló Jeremiásokká válnak. Lecsúszottságukban, bemocskoltan is képesek tiszták maradni, s ha beindázza szívüket a sorsukon rejtelmesen tenyésző hazugság, a mellkasukban verő szív egyszer csak kettéhasad. Nyilvánvaló, hogy a költőnek az élete is költészet, s a halála minden esetben felkiáltójel. Költőnek születni kell, s költőként meghalni a legszebb halál.

 A költők a szépség koldusai. Ők az örök megvádoltak, az elítéltek, a divatszalonok kiebrudaltjai, a kisemmizettek, a nemzet napszámosai. A felmagasztaltak és megvetettek, az ideálok és az elrettentő példák.

A költők valódi hősök. A nyelv hősei. A mágia és a dialektika fölé emelkedve nemcsak meglátják az igazságot, de meg is elevenítik azt. Ugyanis mondják az igazságot bátran, minden időben, mert tudják: a költő sosem lódít, az igazat mondja, nemcsak a valódit.

A költők mindenütt otthon vannak, mégis leginkább az otthon után vágyakoznak. Azt hiszem, a legtöbbjüknek Százhalombatta egy ideális város lenne az otthonteremtésre. Persze csak akkor, ha már ismernék belülről! Lakva ismerszik meg a jó város, s ha hallanák a madarak fütyörészését a Benta fölött, ha látnák a sáncról a Dunát, ha hallanák, hogyan csiszolgatják és kopogtatják ágakhoz a csőrüket a kiserdőben a harkályok, a kéményeket is könnyebben elfogadnák. Tetszene nekik a város közbiztonsága, Pest közelsége, az infrastruktúra fejlettsége, de leginkább az békítené ki őket, hogy Százhalombatta egy modern kultúrváros, ahol rengeteg versszerető ember él. Olvasók és írók, akik gyakorta fényfakasztó sorokkal üdvözlik a tavaszt, s mellkasukban harangok kondulnak húsvét-váró sóhajaik nyomán. 

Szeretem Százhalombattát. Jó itt élni. Ma is identitásbeli tűnődésre okot adó, amit Arany János írt erről a településről a Keveházában: "Cseng a pohár, és Százhalom/ Egy messzedöngő vígalom.// Sokféle nép ott összegyűlt,/ Sok zagyva nyelv egybevegyűlt,/ Sokféle arc, sokféle mez,/ Páncél, sisak, kézíj, tegez./ Alán, herul, gót, longobárd,Szürr, kelta hozza táborát:/ Tengerfövény ezeknek száma:/ Gyüszű nekik Potenciána."

Jó tudni azt, hogy ebben a városban a vers mindig ünnep! Szeretek bemenni a könyvtárba, szeretek ott eltűnődni életről és halálról, s mellette mindenféle lim-lom dolgokról, elgondolkodni múltunkról és jövőnkről, s terepszemlét tartani a jelen fölött. A költők leginkább a világot szeretnék megszelídíteni. S, ahogy megszólal a református templomunk harangja, azt érzem, hogy leginkább ilyenkor, tavaszkonduláskor.