Emlékszem az első Kuvaiti háborúra (1990-91). Gépfegyveres katonákkal volt lezárva a MOL, helikopterek cikáztak szinte folyamatosan a finomító felett, a városban random szerűen vizsgálták át a gépjárműveket a rendőrök. Pedig a háború innen több ezer kilométerre volt, de féltünk a terrortámadásoktól. Aztán a délszláv háború és az ezzel járó félelmek, majd a végén a NATO bombázások. Aztán a háborúkon kívül is volt bőven történés a közvetlen közelünkben. Barai halpusztulások, Ammónia szivárgás a MOL vasútvonalán. Madárinfluenza, árvizek, viharkárok, üzemi balesetek és legutoljára covid.

A jelenlegi helyzet mégis más, de nem volt kérdés, hogy megyünk segíteni. Pár barátommal összeálltunk és szinte magától hozták az emberek az adományokat. Tehetős és kevésbé tehetős emberek egyaránt. Nagyobbik fiam Dani, kérés nélkül csatlakozott a csapathoz. Kíváncsi volt, mert még ő ilyet nem látott "élőben", csak tévében meg a neten.

Hajnali indulás és egy-két pihenő és kávé után 10 óra után meg is érkeztünk Beregsurányi fogadóállomásra. Ennél az elosztó helynél az ottani önkormányzat és a Máltai Szeretetszolgálat teljesített szolgálatot. Példás fegyelmezettség, gyors le- és felrakodás, precíz menekült regisztráció. A parlamenti választások közeledtével sokan átpolitizálják ezt a helyzetet. Én ott jól körbenéztem! Nem láttam ott "dékást", "fideszest" vagy "jobbikost", stb.! Én ott csak embereket láttam, ahogy az embertársaiknak próbálnak segíteni. Szó nélkül álltak neki a másik gépjárművét lepakolni, vagy bármiben segíteni.

Mikor mi is lerakodtunk, odamentem "sofőr regisztrációhoz" és szóltam, hogy nálunk egy háromtagú család elfér, elvisszük őket. A kb. két méter magas szigorú tekintetű férfi, a regisztrációvezető rám nézett és kérdezte, hogy hová tudjátok elvinni őket? "Ahova mondod!" válaszoltam! Kicsit csodálkozott. "Bárhová?" "Igen bárhová!" Elszaladt, majd pár másodperc elteltével visszajött értem és odavitt a családhoz, akik fél óra sem volt, hogy regisztráltak. A szigorú tekintetű nagy melák arca megváltozott, megszorította a kezemet és csak annyit mondott "Köszönöm testvérem!" Csak bólintani tudtam. A Solomon családot a papírjaik szerint a Nyugati Pályaudvarra kellett vinni. Battáig csak 30km-es kitérő.

A háromtagú család egy hatvan év körüli házaspárból és egy 30 év körüli fiúgyermekből állt. Nagyon elgyötörtek és fáradtak voltak, de minden egyébbel ellátták őket.

Eleinte keveset beszélgettünk. Majd Dani fiam próbált fordítani angolról magyarra. Megálltunk tankolni. A szokásos ablaktisztítást elvégezte a kúton dolgozó fiatalember. Szépen dolgozott, gondoltam adok neki 200 forintot, amikor meglátta, hogy kiket szállítunk megkérdezte, hogy menekülteket szállítunk. Igennel feleltem és nem fogadta el a borravalót, lehúzta a kesztyűjét majd megszorította a kezemet és azt mondta, "Az én családom még odaát van. Vigyázzatok magatokra. Jó utat!"

Újra elindultunk és ahogy teltek a percek, úgy oldódtak fel az utasaink. Belemelegedtünk a beszélgetésbe és kiderült, hogy eredetileg Grúziában éltek és ez a harmadik háború, ami elől menekülnek. Az első és a második Abház (Grúzia) háború elől Ukrajnába menekültek. Most meg Ukrajnából menekülnek! A beszélgetés egy szakaszában a fiatalabb férfi félve kérdezte meg angolul, hogy nem gond, hogy ők zsidók? Értetlenkedve néztem hátra rájuk fiam fordítása után. Úristen! Mit hisznek rólunk? Másfél óra volt mire el tudtam nekik magyarázni, hogy itt virágzik a zsidó kultúra. Gasztronómia, művészetek tudomány. Pesten van Európa egyik legszebb és legnagyobb zsinagógája. Megnyugodtak és megnyíltak. A hölgy elmesélte, hogy édesapja a II. világháborúban részt vett Budapest és Berlin ostromában. Kérdeztem, hogy Budapesti ostromnál, az édesapja mit mesélt el, hol keltek át a Dunán. Tudom, hihetetlenül hangzik, de azt válaszolta, hogy a fővárostól délre és közel ahhoz. Ez Ercsi-Százhalombatta-Érd térségét jelenti. Beszéltek a családjukról. Most Németországba tartanak a lányukhoz. Próbáltam őket "kimozgatni" az apátiából, beszéltettem őket, még egy két viccet is sikerült Daninak lefordítania. Jó volt őket nevetni látni. Megérkeztünk a pályaudvarra. Nem volt parkoló hely csak 2 km-rel odébb. Tilosban kellett parkolnunk, hogy ne kelljen nekik sokat gyalogolni a pályaudvarhoz. Én a kocsinál maradtam, ha jön a rendőr, ne büntessen meg minket, mert nem jókedvünkből álltunk oda 700km levezetése után. Szerettem volna tőlük elköszönni, de nem engedtek el addig, amíg meg nem ígérem, hogy meglátogatom őket Grúziában, ha vége a háborúnak. Megígértem! Eltűntek a szemem elől az aluljáró lépcsőjén. Persze Dani elkísérte őket, hogy ne legyen gond a tájékozódásnál. Mindenki emberként és segítőkészen állt hozzájuk. Az ott posztoló "készenlétiek" beszéltek angolul és nagyon segítőkészek voltak, a menekültek iránt különösen!

Még vártam a fiamat, a rendőrök kiszúrták a parkolást, oda is jöttek és csak annyit kérdeztek, "menekülteket hozott?" Válaszoltam, hogy igen. Elkezdtem mondani, hogy olyan menekülteket hoztam, akik közel 50 km gyalogoltak az éjszaka, és közel négy órát ültek a kocsiban és nem szerettem volna, ha a bőröndjeikkel 2000 méter kellene még sétálniuk. Rendőrök csak arra kértek, hogy amint lehet, álljunk el. Mosolyogtak és elköszöntek. Leesett az állam. De ha ez még nem lett volna elég, a fiam elmesélte, hogy amíg el nem köszönt a menekült családtól nem győztek minket dicsérni, hogy mi magyarok milyen rendes emberek vagyunk. Jó volt magyarnak lenni. Büszke voltam a barátaimra, a menekültfogadó állomáson dolgozókra, a benzinkutasra, a rendőreinkre. Nagyon jó érzés volt magyarnak lenni. A MAGYAR EMBEREK hibátlanul és erejükön felül teljesítettek, teljesítenek! De a legeslegbüszkébb a fiamra vagyok. Dani Pestről hazafelé megköszönte, hogy velem jöhetett. Idézem: "Apa! Olyan jó, jót tenni!"

Tudjátok lehet, hogy ez az írás kicsit szentimentális, de mentségemre legyen mondva, hogy nem én írtam, hanem az élet! 

(A csapat: Loós Attila, Csupics Nikola, Szalai Dániel és jómagam)

Szalai Attila