Fazekas István - Főtér - A szenvedésből türelem sarjad
2022-02-10 - Néha az ember úgy megy át hatalmas megpróbáltatásokon, hogy a külvilág semmit sem lát belőle. Találkozunk egy ismerőssel, beszélgetünk egy jót, aztán azt hisszük, minden rendben van vele: boldog, szerencsés, sikeres. Aztán egyszer csak a tudomásunkra jut, hogy a látszat csalóka: ismerősünkről kiderül, hogy súlyos beteg vagy valami más szerencsétlenség érte.
Miért is nem vettem ezt észre rajta? – tűnődünk el egy pillanatra ilyenkor, s talán eljutunk addig a gondolatig, hogy nyilvánvalóan azért, mert nagy lelkiereje van.

A nehézségek elviseléséhez hatalmas türelem kell. Különösen akkor, ha az a nehézség tartós. Pál apostol arra tanítja a Krisztus-követő embert, hogy ha dicsekszik valamivel, akkor elsősorban a szenvedéseivel dicsekedjék, mert  "a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből meg remény. A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által." (Róm 5,3-5) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az embernek keresnie kéne a szenvedést. Nem, a szenvedés nem természetes állapotunk. Ám ha már benne vagyunk, el kell fogadnunk, s meg kell látnunk, hogy a szenvedés mégis csak hasznos, mert elvezet minket a türelemhez. Akit megpróbál az élet, jobban megismeri önmagát, s könnyebben felismeri a mások gyötrelmeit. Nagyobb lesz benne az empátia, tehát valóban türelmesebb lesz. Aztán az is igaz, hogy a szenvedés istenismeretre is taníthat bennünket.  

Élt itt Százhalombattán egy öreg barátném, Bacsné Puch Júliának hívták. Egyszerű asszonyka volt, de egy igen nagy lélek, aki verseket írt, maketteket épített, s ha bánat bántotta, nagyon szépen énekelt. Sokat szenvedett, de türelme mindig megmaradt: aggodalmaskodás helyett Bibliát, Petőfit, Aranyt és József Attilát olvasott. Szinte mindig derűs volt, eső után a növényeken megtapadt vízcseppeket gyöngyöknek látta, s ha éjszaka fejzúgás gyötörte, arról így számolt be másnap: "Már megint madárcsiviteléssel volt tele a párnám."  Egyszer, amikor egy nagy szélvihar megtépázta a kertjét, zsörtölődve felkiáltott: "Berúgott az angyalkórus, s virágaim megtaposta!" De nyomban a bölcsesség szomorú mosolyával a szája szélén hozzátette: "A remény sose hal meg, csak lassan szertefoszlik."  Igen, ilyen asszony volt, s én rengeteget tanultam tőle. Példát adott abból, hogy kell méltósággal tűrni, szenvedni, hogyan is érdemes cipelni életünk roppant terheit. Isten felé irányította ő is a figyelmemet. Amikor Pál apostol leveleit olvasom, gyakran eszembe jut, s hosszan eltűnődöm azon, hogy valóba így van ez, mily igaz: "a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből meg remény."