Fazekas István - Főtér
2022-01-27 -
Mi is változott?
Az ember nem élhet úgy, hogy ne akarjon valamit, nem igazán lehet meg tervek és vágyak nélkül. Ember tervez, Isten végez, szokás mondani, s az ember igyekszik előre tekinteni: szemléli a jövőt, s reménykedik, sokszor még akkor is, ha nincsen már igazán reménysége sem. De lehetséges olyan, hogy amíg él az ember, ne reméljen? Igen, előfordulhat ilyesmi is. Ám aki hiszi az Istent, az bizakodik akkor is, ha már minden elveszettnek látszik is, mert tudja, hogy Istennél minden lehetséges, még a rossz is a javunkra fordulhat. Aki hisz: tudja, hogy az igazságot legyőzni nem, csak megnyomorítani lehet.  

Van egy különleges japán film, mely nem némafilm, noha egyetlen szó sem hangzik el benne. Az 1960-ban bemutatott Kopár sziget másfél órás, fekete-fehér játékfilm azzal keltett elsőként is világszenzációt, hogy első előadásairól tömegesen vonultak ki a nézők. Elviselhetetlenül vontatottnak és monotonnak érezték ugyanis. Mondhatjuk így is: kopárnak. S egyben idegesítően puritánnak. Évek teltek el, amikor – szinte varázsütésre – a mozilátogató közönség jelentős része megérezte, hogy a film ritmusának rejtett tartalmi-dramaturgiai funkciói vannak, s ez a vontatott, monoton ritmus valójában nem más, mint maga az emberi társadalmak szociális asszimetriái ellen való lázadás. A nézők egyik pillanatról a másikra felismerték: a leplezőnek hitt némaság valójában leleplező csönd, s csak külső burka ennek a lázadásnak, a szavak mögött, a lélek legmélyén meghasonlások és szenvedélyek viharai zúgnak, tombolnak kegyetlenül. A filmnek a belső tartalma a lényeges, a rendező minden eszközzel erre irányítja a figyelmet. Sindo a Kopár szigetben a ritmus segítségével érzékelteti az élet egyhangúságát: a film tempója lesz az egyik "főszereplő", hiszen ez a zen tanításokkal is mélyen összefüggő mértéktartás és örökös ismétlődés az élethez való hűségnek és az életnek otthont adó földhöz való ragaszkodásnak az egyetemes és eleven jelképe. Ezt a "főszereplőt" segíti Hikaru Hayashi vizek tükréből, levelek rezgéséből, bujkáló mosolyokból fölfakadó zenéje.
A japánok teljesen másképpen viszonyulnak a természethez, mint az európaiak. Nem akarják azt mindenáron legyőzni. A természet szavai a lét parancsszavai, s a japánok alárendelik magukat ezeknek a parancsszóknak. Amik nem emberi beszédek, hanem a természet csodálatos suttogásai, énekei, kiáltozásai, jajszavai, vagy hirtelen kacagásai. A japánok megértik ezeket. Értik a természet "anyanyelvét".

Néhány nappal ezelőtt Százhalombattán annyi hó esett, hogy a gyerekek végre szánkózhattak. Öröm volt nézni, ahogyan jókedvűen, kipirosodva csúszkálni kezdtek a dombhajlatokon, ahogy kitörtek a járvány diktálta belső száműzetésükből, s felfrissülten szinte eggyé váltak az ujjongó természettel. Nevetett a nap, a fák mosolyogtak, boldogító volt a levegő. Mintha nem is lenne járvány, mintha minden a régi lenne. De valójában mi is változott? Az élethez való hűségünk és az életnek otthont adó földhöz való ragaszkodásunk ugyanaz maradt. S szeretünk élni. Talán sokkal inkább, mint valaha!