FŐTÉR
2021-12-16 - Isten ajándéka - Fazekas István gondolatai

 
Carl Gustav Jung, a református lelkészi családból származó híres svájci pszichológus küssnachti házának homlokzatára ezt vésette: "Vocatus atque non vocatus Deus aderit!", azaz: "Híva vagy hívatlanul Isten mindig felkeres!" Talán azért választotta ezt a sokatmondó, az otthon szívdobogásából fölfakadó mondatot epigrafénak, mert kutatásai alapján úgy gondolta, hogy az ember személyiségszerkezetében van egy pont, amely igazából az "isteni pecsétnyomó emberi lenyomata", amely – Pál apostol szavaival – a Szentlélek templomának a szentélye, vagyis hát: istenképűségünk archetípusa. Jung az emberi pszichét alapvetően három fő rétegre tagolja. Ezek közül a legfiatalabb a tudat, melyet a gondolkodás, az intuíció, az érzelem és az érzékelés jellemez. Tudatunk alatt foglal helyet a személyes tudattalan, melyet alapvetően árnyékszemélyiségünk ural, s végül ez alatt a réteg alatt tárulhat fel a kollektív tudattalan, melynek egyik jelentős része a selbst, vagyis: ősmagunk, mely nem más, mint pszichénk centruma, Jung szerint az a pont, ahol Isten és ember találkozásának ősrégi emléke felderenghet. Mondhatjuk tehát ezt így is: pszichénk centruma Isten országának kapuja. Az Istennel való találkozás csakis lelki élmény lehet.
Régebben sokat foglalkoztatott az a gondolat, hogy a Szentírásban vajon miért esik olyan kevés szó a gyermek Jézusról? Tudósítást kapunk arról, hogy megszületett egy betlehemi istállóban, tudjuk, hogy nyolcnapos csecsemőként őt is körülmetélték, mint a többi zsidó kisfiút, aztán a szüleivel Heródes hatalmi féltékenysége elől Egyiptomba menekült. Négy-öt éves lehetett, amikor visszatértek Názáretbe, s még egy pillanatfelvétel maradt meg róla: tizenkét évesen Máriával és Józseffel, s még jó néhány názáreti lakossal Jeruzsálembe zarándokolt a húsvétot megünnepelni. Ez alkalommal a szüleitől valahogy elkeveredett, akik végül a templomban találtak rá, ahol mindenki ámulatára a papokat és az írástudókat tanította Isten dolgaira. Ahhoz, hogy kiderítsük, milyen gyermek is lehetett, ez igencsak csekély információ. Arra jutottam végül, hogy ez talán azért lehet így, mert a gyermek Jézust végül is magunkban kell megtalálnunk. Ott, a lelkünknek a felnövekedésünkkel egyre inkább homályba burkolózó csöndjében: saját gyermekségünkben. A karácsonyvárásban is az a szép, hogy annak, aki abban a városszéli kis istállóban egykor világra jött, a mi szíveinkben is meg kell születnie. S mindannyiunknak egyformán esélye van erre, hiszen Isten hívatlanul is felkeres bennünket.
Az ókori görög tragédiaköltészet kialakulása alapvetően azzal függ össze, hogy az ember rájön arra, hogy a bűntől önerejéből nem képes megszabadulni. A Dionüszosz-kultusz során is – miként egy kicsivel korábban már a Jahwe-kultuszban – felismerik, hogy Isten előtt az "összetört szív", tehát az ember valóságos, őszinte bűnbánata az igazi áldozat. Mi indíthat a legmélyebb bűnbánatra? Isten és ember konfliktusának bemutatása. Mi szükséges ehhez? A kórus és a karvezető mellett meg kell jeleníteni az istent, egy színésszel el kell játszatni Dionüszoszt. Ennek a dramaturgiai fogásnak köszönhetően a görögök is igen hamar belátják, hogy az ember tulajdonképpen "eredendően" bűnös. A kórus, a karvezető és az isten mellett megjelenik az orkhésztrán a második színész: az ember. Az ember, aki a bűnnel, a végzettel, a végzettnek hitt sorssal szembeszáll, s akinek bukása szükségszerű. A görög tragédiaköltészet is eljut oda, hogy szinte szó szerint kimondja: az ember isteni megváltásra szorul.
Az adventi várakozás minden nép kultúrájában benne van. A görögöket egy paraszthajszál választotta el attól, hogy ráébredjenek: a Megváltó úgy fog eljönni, hogy Isten fiaként embernek születik. De nem jutnak el eddig. Nem tudják elképzelni azt, hogy Isten szerethet annyira, hogy mindannyiunk életéért az Ő egyszülött fiát adja. Megfogalmazzák a politeizmus kritikáját markánsan, ám legnagyobb nyitottságuk ellenére sem érik meg bennük az a gondolatot, hogy az isteni kegyelem végtelen. 
A karácsonyvárás ma sokaknak a vásárlásról, az ajándékozásról szól. Vajon eszükbe jut-e, hogy Isten az, aki a legnagyobb ajándékot adta? Eszükbe jut-e, hogy amikor ajándékozunk, abban eredendően Istent utánozzuk? A helyes ajándékozás példája a gyermek Jézus, aki értünk megszületett. Ő a mi igazi ajándékunk. S mert mi is Isten akaratából születtünk erre a világra, mi is egymás ajándékai vagyunk. Ott, a lelkünk legmélyén, ahol kinyílik Isten országának a kapuja, ott mindannyian pontosan tudjuk ezt.