Főtér
2021-11-11 - Az életet végig élnünk kötelesség - Fazekas István gondolatai
A legtöbb konfliktus oka nem az igazság feltárása, hanem az irigység. Az irigységnek vannak fokozatai, s egyes irigyek képesek az övön aluli ütések konfliktusművészetét olyan szintre emelni, hogy irigyünk sokszor úgy tűnik a külvilágnak, mintha a legnagyobb támogatónk lenne. Százhalombattán eddig még nem találkoztam irigy emberrel. Ám néhány nappal ezelőtt belebotlottam az egyikbe. Hogy honnét tévedt ide, nem tudom. Egy darabig csodálkoztam, de aztán úgy voltam vele, mégiscsak hasznos dolog az, ha bosszant a sikerünk egyeseket, mert bosszúságuk előbb-utóbb csak beláttatja velünk, hogy azért mégsem zabálhatjuk vadszamárként a babért. Ez nem is illő, no meg hát egészségtelen.
A művészet világában rengeteg az irigy, szinte Dunát lehetne velük rekeszteni. Már Martialis is erre panaszkodott, amikor megírta a Rumpitur invidia kezdetű epigrammáját, s Ady is sokszor szenvedett a hemzsegésüktől.  De hát az embernek – ahogy szegény tyukodi nagyanyám mondotta volt egykoron – inkább ezer irigye legyen, semmint egy sajnálkozója! Igazából az a fontos, hogy mi tudjuk mindig, mi is a dolgunk, s a dolgunkat megcsináljuk a lehető legpontosabban. Egy svájci adoma szerint, amikor Kálvin János a predesztinációs tanról prédikált a genfieknek, az egyik őszi délutánon, séta közben, megállította egy lusta, munkájával alig törődő, pöffeszkedő nyárspolgár, nekiszegezve a kérdést: "Miből tudhatom meg nyilvánvalóan, hogy az Úr kiválasztott-e engem az üdvösségre?" Kálvin – miután a férfit alaposan végigmérte – ezt felelte: "Abból, ha nem okoz fáradságot és lelki háborgást, hogy a munkádat mindig akkurátusan végezd."     
Négy évvel ezelőtt, a Reformáció 500 keretében Százhalombatta egy igen tekintélyes nemzetközi tudományos konferenciának adhatott otthont, melynek én voltam az egyik szervezője. Itt járt akkor a protestáns etika egyik világhírű képviselője, Bernhard Kaiser professzor úr is, aki Luther Márton kegyelemtanáról tartott előadást. Arról a kegyelemről, mely a szeretetet aktivizálja, s arról a hitről, mely a szeretetet felébreszti még a kőszívűekben is. Sajnálatos módon a mai európai ember a sült galambhoz lett szoktatva, s azt hiszi, a boldogság is sült galambként repülhet felé. Ha az európai embert összevetjük a Kelet nagy kultúrnépeivel, teljesen nyilvánvaló, hogy mi sokkal többet szenvedtünk amazoknál. Azt mondják, aki élt már japánok, vagy nem európaizált kínaiak között, annak rögtön az tűnik fel, hogy ők milyen derűsen élik hétköznapjaikat. Raoul Heinrich Francé szerint ez azért van így, mert Nyugaton az ifjúságot, Keleten azonban az öregkort becsülik a legtöbbre. A Kelet kultúrnépei megelégszenek azzal, ha megszerzik azt a tudást, ami a világrend elfogadásához elegendő, a Nyugat fiai azonban mindig többet akarnak elérni annál, mint amire igazából képesek. Nem elég nekik a kegyelem, el is fordultak Istentől, s most a Nyugat vergődik és hánykódik saját hálójában, mert nem képes igazából belátni, hogy hit nélkül az embernek soha sem lehet meg az, ami az élethez elégséges. Ahol Istent száműzik a társadalomból, ott nincs mit csodálkozni azon, ha istentelenné lesz még a viselkedés is.
Till Erikát, a Városi Családsegítő és Gondozási Központ vezetőjét személyesen nem ismerem, de barátaimtól tudom, hogy rengeteget tett már az itt élő és elmagányosodott öregekért. Különösen azokért, akiknek senkijük sincs már. Nemzeti ünnepünk napján a Szociális Munkáért Díjat vehette át. Fontos jól a tudatunkba vésni: öregeinkkel törődnünk kell! Nem hagyhatjuk őket magukra!
Halottak napja táján mindig elcsendesedem. Felidézem azokat, akik nincsenek már, s ahogy rájuk emlékezem, figyelmem egyre jobban az élők felé fordul, mert a halál engem elsőként is arra figyelmeztet, hogy az életet végig élnünk kötelesség. De jogunk van a szomorúsághoz is, mert úgy igaz, ahogyan azt Károli Péter Az halálról, feltámadásról című munkájában lejegyezte: "... az halottakon való mértékletes siralom nincsen sem Istennek, sem az ő igéjének ellene."