Európában a második világháború épp csak véget ért, a szövetséges nagyhatalmak vezetői Potsdamban máris arról tanácskoztak, hogy miként leckéztessék meg a legyőzött országokat. Állítólag az Attlee, Truman és Sztálin előtt elterpeszkedő hatalmas asztalon az egyik alkalommal egy olyan Európa-térkép-tervezetet is kigöngyölítettek, amelyikről lemaradt Magyarország. Amolyan erőelosztás-vázlat volt ez a jövőt illetően. Egy percig se áltassuk magunkat azzal, hogy a győztesekben lett volna bármiféle nagyvonalúság a magyar sorsot illetően, hiszen kétségtelen tény: valóban voltak olyan elképzelések, hogy a legyőzött Magyarország a Szovjetunió egyik tagköztársasága legyen. Nagy szerencsénk, hogy nem így történt, noha a jaltai egyezmény értelmében még akár így is megtörténhetett volna. Bekebelezés helyett félgyarmati sorba kerültünk. Okkupáltnak lenni mégiscsak jobb egy fokkal, mint annektáltnak lenni. De csak egy fokkal, mert Rákosi hatalomra kerülésétől kezdve az ’56-os forradalomig Magyarországon tombolt a terror. A magyar lélekben, a magyar szellemben, a magyar gazdaságban keletkezett károk iszonyatosak. Felmérni is lehetetlenség. Csoda-e, hogy egy nép fellázadt a nyomorúsága, a barbarizmusba taszítottsága ellen?
Néhány évvel ezelőtt az egyik politikustól kaptam egy meglehetősen inkorrekt felszólítást, melyre válaszképpen megírtam a Kegyelmet nem kérek! című drámámat. A színdarab egyik alapmotívuma annak a feltárása volt, hogy Nagy Imrét milyen mocskos eszközökkel próbálták meg az ellene folyó koncepciós perben megtörni, milyen vádalkukat kínáltak fel neki, s hajlíthatatlanságával, a mártírhalál tudatos vállalásával miként nemesül az egykori behajtási miniszter, a volt moszkovita nemzeti hőssé. Mert azért az mindenki előtt világos kell, hogy legyen: Nagy Imre igazi, belső forradalma ott játszódik a börtönben és a bíróság előtt! Talán kevesen tudják, hogy az őt elítélő Vida Ferenc bíró a harmincas évek közepétől kezdve Kádár János testi-lelki jó barátja volt. Sikerült megszereznem a Nagy Imre-per teljes iratanyagát. Nem kell hosszasan tanulmányoznunk ahhoz, hogy észrevegyük az olykor nyilvánvaló, olykor ügyetlenül leplezett jogi alpáriságot. Vida flegmatikus mozdulatokkal rendre úgy söpri le Nagy Imre igen terjedelmes, érthető és könnyen követhető, logikus észrevételeit, mintha valami értelmetlen zagyvaságokat hallana. Megtiltja, hogy a tárgyalóteremben bárki is kiejtse Kádár János nevét.
"A szerencsétlen sorsú népek vigasza, hogy bőven vannak hőseik; hisz ezek önfeláldozása élteti a hitet újabb és újabb szabadságharcokra"- írja Illyés, majd az uralkodó hatalom természetének vizsgálatához igazítva gondolatait arról értekezik, hogy a szellemi haza, a "haza a magasban", miként is lehet megtartó erő, ha nem lesznek már agyvelők a nemzeti szellem hordozására. 1956-ban Százhalombattán is megalakult a munkástanács, mely küldöttnek Sefcsik Istvánt választotta meg, aki a demokratikus átalakulásért és a közrend megőrzéséért a helyi Nemzeti Bizottmányban is dolgozott. Börtönbe került, demokratikus magatartásáért évekig hordhatta a szégyenbélyeget. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Százhalombattán könnyebben munkához jutottak azok, akiket ’56-os ténykedésük miatt máshol nem alkalmaztak. Csenterics Sándor, Rátosi Ernő, Simon Pál, Ferenczi Illés és Szekeres József rendkívül emberségesek voltak. A történelmi keresztutak városunkat érintő találkozásainál nemcsak valódi politikusként, hanem az örök emberi értékek felmutatásával tudtak tárgyalni.
A Kádár-korszakot csakis rendkívüli felkészültséggel, és összetettségének tárgyilagos elemzésével lehet igazán kiértékelni. A magyar történelemnek bőven vannak elhibázott lépései, a magyar lelki alkat hiányosságai és gyarlóságai külön fejezetet érdemelnek. (Miként a sorscsapások és a külső körülmények hatásai is.) Valamikor büszke, nemes és szép faj voltunk, ős-napkelet álmodott meg minket férfias tartásúvá, s mivé lettünk? Már Berzsenyi szerint is csúf szibarita váz a magyar. A szocializmus sok mindent összetört. A paraszti társadalom megszűnésével eltűnt a népi kultúránk, mely a színességében gazdag különbözőségek mellet is az egységes értékrend alapja volt. Mindezt áthatotta egy mély vallásosság. Hová tűnt mindez? Fakadhatnak-e még a romokon virágok? Hitem szerint igen, de igazi jövőt csak akkor építhetünk, ha elfeledett értékeinket újból éltetni tudjuk majd.