Nekünk, magyaroknak, a 130. zsoltár különösen kedves lelki táplálékunk. Egyrészt azért, mert nemzeti imádságunkat, a magyarság himnuszát sokáig a 130. genfi zsoltár dallamára énekelték őseink, másrészt pedig azért, mert történelmünk eleven és érzékelhető bizonyossággal mutatta meg számunkra a mélység fogalmának valódi jelentését. A mohácsi katasztrófa, az ország három részre szakadása, levert forradalmaink és szabadságharcaink, a trianoni diktátum nemzetroncsoló igazságtalanságai rendre felismertették velünk, hogy önmagát is becsapja az, aki – akár gyávaságból, akár félszegségből – nem meri nyíltan megfogalmazni: megoldatlan része életünknek mindaz, ami igazságtalan.

 

A magyar himnuszt – lehettünk bármilyen mélységes mély szakadékban – sohasem énekeltük térdepelve. Sorsunkat büszkén vállaltuk, igyekeztünk mindig úgy élni, hogy más népekkel szemben ne kövessünk el igazságtalanságokat. Ha mégis ilyesmi történt volna, azt igyekeztünk idejében jóvátenni.

 

 De mit is jelent a mélység valójában? A mélység, amely a menny és a föld megteremtése után is ott tátong a légnemű sötétség gomolygása alatt? A mélység, amelynek alján föltárulnak a halál kapui? A huszadik század borzalmai után a ma emberének különös tudása van arról, hogy a nehézségek, az idegeket tépő fájdalmak és a szív elárvulásának kozmikus rettenetei sokszor váratlanul törnek ránk. Ezek a váratlanságok olykor kétségbeesést okoznak, a kétségbeesés pedig könnyen válthat át reménytelenségbe. Olvasmányélményeinkből talán még emlékszünk Dante nagy művére, az Isteni színjátékra amelyben ez van a pokol bejárata fölé írva: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Nagy igazság ez, mert aki felhagy a reménnyel, belépett a pokol kapuján. Az utóbbi másfél év igencsak keserű volt. Sokan áldozataivá váltak a vírusnak, s még többen estek a parttalan reménytelenség állapotába. Szemünk láttára egy kicsit kinyílt a pokol, s feltárultak a szörnyűségek, megmutatkozott, hogy a mélység pillanatok alatt elnyelhet mindent, amiért évtizedeken át dolgoztunk, elrejthet évszázados értékeket, annullálhat emberi kapcsolatokat, átformálhatja a világot anélkül, hogy a formához igazából hozzá nyúlna. A kétségbeesés rémülete csak fokozza a reménytelenséget.

 

A járvány során sokszor megkísérthetett bennünket a kétségbeesés. Az ismeretlen, halálos vírus elleni küzdelem sokak figyelmét Isten felé fordította. Akik őszintén, teljes hittel tudtak Istenhez fordulni, azoknak megmutatkozott, hogy az isteni gondviselés ott van az orvosok, az ápolók, a kutatók, a tudósok munkájában. S nyilván a nem hívők is felismerték, hogy a gyógyító munkában van valami olyan többlet, ami nem az orvoson, az ápolón és a betegen múlik, ám az orvos és az ápoló nélkül aligha mutatkozhat meg. A pandémia szikrázó fénnyel világított rá arra is, hogy a gyógyítással kapcsolatos babonáinkat, gondolati kaptáinkat és rögeszméinket ideje alaposan felülvizsgálni, s ideje nagyobb megbecsüléssel tekintenünk az egészségügyben dolgozókra. Tanúi lehettünk itt Százhalombattán is orvosaink, ápolóink küzdelmének, lelkiismeretes, emberfeletti erőpróbájának, az éjt-nappallá tévő gyógyító munkának. Az Egészségügyi Központ és vele együtt a város vezetősége nem először vizsgázott jelesre a közgyógyellátásban vállalt feladatok teljesítésében. A magyar egészségügy dolgozóinak a munkája reményt és erőt adott mindenkinek a további próbatételekre, városunkban pedig különösen. Sok ismerősöm beszámolt arról, hogy háziorvosa a szokottnál is többet törődött vele és hozzátartozóival. Az én esetemben is igaz volt ez. Tóth Béla doktor úr, aki nemcsak háziorvosom, hanem barátom is, ismerve az egyik legrégebb óta ismert betegségre, a hipochondriára való erős hajlamomat, az utóbbi hónapokban sokszor felhívott csak azért, hogy érdeklődjön egészségi állapotom felől, s megnyugtasson abban, hogy az orvostudomány hamarosan legyőzi ezt a vírust. Radeczky doktornő apámra vigyázott fokozottabb figyelemmel. Előfordult olyan is, hogy az éjszaka kellős közepén az egyik gyermekünk belázasodott és erősen köhögni kezdett. A pánik kezdett eluralkodni rajtunk, főleg, mert gyermekorvosunk szabadságon volt, s a késői órán nem volt már elérhető. Éjfél után úgy voltam vele, bármekkora udvariatlanság is, rácsörgök Benedek Lacira, hátha ő felveszi a telefont. Nem vette fel, ám tíz perc múlva visszahívott. Utasításai alapján a gyermek érezhetően jobban lett, aztán hamarosan meg is gyógyult. Igen, az isteni gondviselés sokszor ilyenformán is működik. Akkor lehet az életünk szép és ép, ha centrumát a szeretet tölti be, ha a szeretet mozgatja tetteinket.  

 

Gyökössy Endre az egyik írásában ezt a kérdést feszegeti: "Mi marad, ha hiányzik életünk közepe?" A válasz: a mélység. A mélység, amely nem más, mint egy élet, célok nélkül, mint a puszta szavak valódi tartalom nélkül, mint vigasság öröm nélkül, házasság hűség nélkül, vágyak reménység nélkül, ájtatoskodó szemforgatás hit nélkül és természetesen sötétség igazi világosság nélkül. Így, a járvány vége felé, azt hiszem, feltehetjük nyugodtan önmagunknak is a kérdést: ki és mi hiányzik életünk közepéből? Van-e még élő reménységünk, kuszává vált sorsunkat ki és mi teheti újból rendezetté?