Van egy latin mondás, miszerint: "Veritas premitur, non opprimitur!", vagyis: az igazságot meg lehet nyomorítani, de elnyomni nem lehet. Szép mondás, jó mondás, de vajon igaz-e? Saját tapasztalataim szerint inkább igaz, mint hamis. Ha a trianoni békediktátumra gondolok, gyakran eszembe jut ez a szállóige, s talán már csak azért is, mert keserű igazságtartamát az utóbbi esztendőkben sokszor a saját bőrömön is megtapasztalhattam. Vigaszképpen azt szokás mondani, nem az a legény, aki üt, hanem aki állja, ám azért azt mégis könnyű belátni, hogy bizony a legény csak nem tűrheti a végtelenségig, hogy a legénység jegyében ripityára verjék. Mint ahogy nem tűrte példának okáért Pál apostol sem, aki egyébként igen hosszútűrő volt. Amikor a zsidó nagytanács elindította ellene a kirakatpert, s Pál a koholt vádakkal szemben a jó lelkiismeretére hivatkozott, a főpap (aki egyben a legfőbb bíró is volt) megparancsolta a mellette állóknak, hogy a vádlottat üssék szájon. Pál a törvénytelen erőszakra így reagált: "Megver téged az Isten, te meszelt fal! Itt ülsz, hogy ítélkezz felettem a törvény szerint, mégis a törvény ellenére azt parancsolod, hogy megüssenek?"(ApCsel 23, 1–3)
Amikor Csoóri Sándor megírta a Nappali hold című esszéjét, sok-sok kis ködevő Anániás adta ki szájon verésére a parancsot. A Csoóri-botrány után született meg az Alkotmánybíróságnak a 36/1994. (VI. 24.) AB számú határozata, mely egyértelműen kimondta: "Nincs demokratikus társadalom pluralizmus, tolerancia nélkül, a véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom egyik alapköve, fejlődésének egyik feltétele. E szabadság az olyan gondolatokat, információkat, elveket és nézeteket is megilleti, amelyek sértőek, meghökkentőek, vagy aggodalmat keltőek." Lényegében ennek a határozatnak az okán beszélhetünk ma nyíltan a többi között Trianon vérlázító igazságtalanságairól, és ahhoz kapcsolódóan gróf Károlyi Mihály hazaárulásairól. No, persze a szocializmus idején mindezt másképpen tanították. Példának okáért hadd meséljek el egy történetet!
Sorkatona koromban, 1986. június 3-án este, a laktanya közepén lévő Csapat Művelődési Otthonban kicsúszott a számon az, hogy Trianonban jól elbántak velünk. Másnap az egyik elhárítós tiszt maga elé hívatott és rám förmedt: "Honvéd elvtárs, maga egy született revizionista!" Megfélemlítésül (nekem, a 19 éves suhancnak) hozzátette: "Remélem, tudja, hogy itt a maga mondatáért súlyosabb esetben akár futkosó is járhat! Könnyebb esetben, azaz, ha beismeri a bűnösségét, megúszhatja harminc nap fogdával. Ha pedig nagyon szánja-bánja, amit csinált, most az egyszer még elnéző leszek." Kisgyerekkoromtól kezdve úgy ismertem a rendszer aljasságait, mint a tenyeremet, mégis az szaladt ki a számon: "Százados elvtárs, ha most az ön lábát valaki csak úgy – minden ok nélkül – levágná, mit mondana? Nem úgy érezné, hogy jól elbántak önnel?" A százados horkant egy nagyot, majd szigorú arccal ezt mondta: "Magának jelent meg nemrégiben a Reformátusok Lapjában egy verse a nagyanyjáról?" Elbámultam: ennyire fontos lennék a rendszernek, hogy még egy ilyen félművelt spicli is az én verseimet vizslatja? Aztán hirtelen elmosolyodtam, mert eszembe ötlött József Attilától: "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot/mely jogom sérti meg." A százados, látva vigyoromat, rám förmedt: "Vót röhögni?" "Jelentem, voltam!" – vágtam vigyázzba magam. "Na, és hol vót?" – figurázott cinikus gunyorral. Valahogy olyan géneket örököltem, hogy a gorombaság mindig felbátorított. Így szóltam: "Gondolatban éppen József Attilánál jártam." "Igen? – jött egészen közel az arcomhoz a százados – És mit üzen?" Hosszan a szemébe néztem: "... nem oly becses az irhám,/ hogy érett fővel szótlanul kibírnám,/ ha nem vagyok szabad!" Nem szólt semmit. A szekrényéhez lépett, egy darabig kotorászott benne, majd egy papírt dobott az asztalra. "Magukkal, költőkkel mindig túl sok a baj. Vigye! És tanuljon meg viselkedni!" Felvettem a papírt, József Attila Nem! Nem! Soha! című verse volt rágépelve. Egy vers, ami tiltott volt akkoriban, ami a szocializmus idején a József Attila kötetekből rendre kimaradt.
A múltidézés az új Trianon-emlékműnél tört rám, amikor vasárnap délután elsétáltam megnézni az összetartozást szimbolizáló új köztéri műalkotást. Nagyszerű gondolat volt az Lukács Bernadettől és nagyszerű döntés a képviselő testülettől, hogy ez a fénykergető, méltóságos kis obeliszk a Szent István templom közelébe kerüljön. Ebben a szakrális térben valóban a Kárpát-medencében élő népek testvériségét és a magyar megmaradást hirdeti.