Erdélyből származol. Mint kisebbségi sorsban élő magyarnak, milyen gyermekkorod volt? 

1965-ben születtem Kolozsváron, és  tizenkét éves koromig ott is éltem. A két világháború között szülőházamban szerkesztették a korszak fontos folyóiratát, a Széchenyi szellemét közvetítő Hitel című nemzetpolitikai szemlét. Kós Károly, Tamási Áron, Dsida Jenő és a lap 220 munkatársa közül sokan dolgoztak és tárgyaltak itt. A nehéz időkben nagyszüleim és szüleim megőrizték a ház relikviáit, és ma Leányfalun működik a Hitel Múzeum-Galéria Alapítvány égisze alatt az a lakásmúzeum, amelyben mindez megtekinthető.

 

Hogyan kerültetek Magyarországra?

Apámat politikai pszichiátriára akarták kényszeríteni, amit ő visszautasított. Ezzel nyíltan a rendszer ellensége lett. Tudta, hogy az életünket ellehetetleníthetik, így hát elkezdte szervezni az áttelepülésünket. Az is sokat lendített az ügyön, hogy a házunkra ácsingózni kezdett számos román vezető személyiség, s lényegében a házunkért cserébe Magyarországra engedtek minket.

Pápakovácsiba kerültünk, ahol apám körzeti orvos lett. Kolozsvár és Pápakovácsi között nekem nagy volt a szakadék, honvágyam volt, sokat sírtam. A Debreceni Református Gimnáziumban találtam magamra középiskolás éveim alatt. Új barátságokat kötöttem, részt vettem az önképzőkör szervezésében, énekeltem a híres Kántusban, szavalataimmal szolgáltam a hétvégi gyülekezeti kiszállásokon. Érettségi után a teológiára mentem, ám rájöttem, hogy Istenképem folyton változik, lelkészként nem tudnék hiteles lenni, mert magam is folyton vívódom. Azóta már tudom, Istenképünk folyamatosan változik. Talán, ha akkor lett volna olyan lehetőség, mint ma, hogy teológiai végzettséggel lelkigondozó legyek, vagy vallástanár, nem hagytam volna ott. Dolgozni kezdtem, képesítés nélkül tanítottam, közben levelezőn végeztem a főiskolát. Férjhez mentem egy református lelkészhez, aki Debrecenben az osztálytársam volt. Lábatlanban szolgáltunk egy évet, itt született első lányunk, ezután egy évet Edinburgh-ban töltöttünk férjem ösztöndíjának köszönhetően. Hazatérve egy ideig a budapesti Szabadság téri gyülekezetben szolgáltunk, ahol még két lányunk született, majd Bugyira kerültünk, ahol megszületett a fiunk.

 

Mikor dőlt el, hogy tanárnő leszel?

 

Bugyin visszakapta a gyülekezet az államtól egykori iskoláját. Az első évnyitón édesapám kiment az Úr asztalához, és elmondta, hogy gróf Beleznay Anna, aki építette az iskolát,  egyenes ági felmenőnk. Amikor az emberek ezt meghallották, felállva tapsoltak a templomban, olyan tisztelete volt még akkor is a Beleznay névnek. Hittant oktattam az óvodában és az iskolában, angolórákat tartottam több tucat gyereknek a parókián, színjátszókört és kórust is vezettem. Az iskolát holland segítséggel tataroztuk, tanári lakásokat és új parókiát építettünk. Ezután a férjemet Budafokra hívták lelkésznek. Ekkor kezdtem tanulni a Károlin magyar-kommunikáció szakon. A jó tanulmányi eredményemnek köszönhetően háromszor is köztársasági ösztöndíjas lettem. Maradhattam volna az egyetemen, ám én vágytam a terepre, így elkezdtem tanítani egy budapesti középiskolában.

 

Néhány éve a Sziszki igazgatója lettél. Mesélnél erről is?

            Negyvenévesen elváltam. Jelenlegi férjemmel  Érden építkeztünk, így az érdi Széchenyi iskolában tanítottam másfél évig, utána hét évig Sóskúton. Itt kezdődött el a pedagógiai karrierem.  Szakvizsgáztam a BME közoktatás-vezetői szakán, mesterpedagógusi minősítést szereztem, majd szakértővé képeztek ki a pedagógus életpályamodell minősítési és tanfelügyeleti rendszerében. Először munkaközösség-vezető lettem, aztán kialakítottam az iskola minőségfejlesztését, végül felkértek igazgatóhelyettesnek.  Közben trénerként további szakértők képzésében vettem részt. Akkor ismertem meg dr. Horváth Bélát, aki az én csoportomba járt. Felkért a helyettesének, amit örömmel vállaltam, mert a Sziszki neve jól csengett a fülemben. Amikor ő főigazgató lett, én lettem a megbízott igazgató a Sziszkiben, majd sikeresen pályáztam, így ki is neveztek. Egy remek és kiemelkedően sikeres közösséget vezethetek immáron hat éve!

A Nemzeti Alaptanterv kidolgozásában is szereped volt.

            Bekerültem Csépe Valéria professzorasszony csapatába. Előbb az általános tartalomfejlesztési csoportban dolgozhattam, majd az implementációban is részt vettem. A kutatómunka arra inspirált, hogy elgondolkodjam a minősítési és tanfelügyeleti rendszer aktualizálásán. Egy újabb szakvizsgát tettem le, és erről írtam szakdolgozatot. Azóta a szegedi egyetemen szakértői módszertant tanítok. A világ nagyon gyorsan változik, s ez igaz az oktatásügyre is. Felértékelődik a reziliencia. Meg kell tanulnunk a változásokat nem traumaként, hanem kihívásként, megfelelő rugalmassággal kezelni. Fontos a szemléletváltás és a módszertani megújulás. Jelenleg coachingot tanulok a METU-n. Az foglalkoztat, hogyan lehet a coaching szemléletű vezetést behozni az iskolákba.

Miket tartasz az utóbbi évek legfontosabb eredményeinek?

            Elsősorban azt, hogy a Sziszkiben olyan intézményi kultúrát teremtettünk, amelyben jól érzi magát a pedagógus, s ezáltal olyan klímát tud kialakítani maga körül, melyben jól érzik magukat a diákok is. Működésünk alapja a bizalom. Nálunk lehet hibázni, mert a hibákból tanulunk a legtöbbet, és mert ahol szabad hibázni, ott van bátorság újítani, kísérletezni, önmagunkat keresni. Másodsorban az, hogy sikerült az egyen-egyenkénti motivációkból közös elköteleződést kialakítani egy vízió és egy küldetés mellett kollégákkal, tanulókkal, szülőkkel. Harmadsorban pedig, hogy a kollégák között rendkívül jól működik a tudásmegosztás. Ez nélkülözhetetlen alapja egy jó iskolának. Ezért is fontos, hogy a Sziszki Bázisintézmény. Célul tűztük ki, hogy tíz év alatt benne leszünk az ország első tíz szakgimnáziumában, és két év alatt sikerült. A HVG is közölte, hogy a kompetencia-mérések, illetve a továbbtanulási mutatók és érettségi eredmények alapján a Sziszki országosan a 9. helyen áll, s azóta az eredményeink csak jobbak lettek. A gimnáziumi felvételik sikeressége tavaly 93,5%-os volt, ami szinte hihetetlen, de a számok nem hazudnak. 

Te hogyan látod, minek köszönhetőek ezek a kiugró eredmények?

            Közösség vagyunk. Ki-ki a maga adottságaival, erősségeivel. Összeköt bennünket a már említett küldetés és az a hit és reménység, hogy sikerül elérni a közösen megálmodott célokat. Ugyanakkor hívő emberként mindenben megtapasztalom az isteni gondviselést. Ebből tudok erőt meríteni és ez inspirál vezetői munkámban is. Nincs más dolgom, mint hogy egy magasabb dimenzióból nézzek rá kollégáimra, és így támogassam őket abban, hogy felfedezzék és mozgósítsák tálentumaikat. Mindenkiben van valamilyen csodálatos adottság, ami által a világ gazdagabb lehet. Csak elő kell hívni! Én az a vezető vagyok, aki igyekszik ezt a kibontakozást facilitálni és támogatni. Emlékszem a dédanyámra, amikor már csak ülni tudott egy hatalmas karosszékben, és arra kérték, vigyázzon rám. Ilyenkor levetette velem a polcról a Révay Lexikon egyik kötetét, és arra tanított, hogyan kell bánni a hártya vékonyságú lapokkal, tisztelni a titokzatos betűket, élvezni a könyv ódon illatát. Bárhol csaptam fel, bármelyik kötetet, Ő tudott mesélni azzal kapcsolatban olyat, ami engem érdekelt. Aztán visszakérdezett. Sokat dicsért, és úgy, hogy jogosnak éreztem az elismerést,  ezért feltöltött, motivációt, energiát, lendületet adott. Amikor pozitív visszajelzést adok, ezt ismétlem. De tudom, hogy a dicséret vertikális áramlását azért tudom működtetni, mert egy horizontális áramlásnak is részese vagyok. Dicsérem Istent! Hálás vagyok a megtett útért, az úton megismert emberekért, Isten minden ajándékáért!