Lassan húsz éve annak, hogy először hallottam mesét a te előadásodban. Mintha az öröm citerái és a bánat hegedűi egyszerre szólaltak volna meg, s mintha a rémségek ellen megindult volna a jóság. Milyen gyermekkorod volt, s milyen gyerek voltál?

 

Sok-sok évvel ezelőtt találtam magamnak egy jelmondatot, mely szeretetszolgálatot teljesítő diakonisszák mottója volt, valamikor a XIX. század végén. Így hangzik: "Jutalmam, hogy tehetem." Miért is mondom ezt? Azért, mert a szüleimtől, a nagyszüleimtől elsősorban azt tanultam meg, hogy az élet jutalom. A közösség szeretete, a másik ember elfogadása, az önzetlenség, ez nálunk mind olyan természetes volt, mint a levegővétel. Amikor eldöntöttem, hogy óvónő leszek, akkor már rég tudtam: a munka, a hivatás, s minden, amit csinálnunk kell az életben, az a mi kitüntetésünk, s ha a ránk bízott teendőket ajándéknak fogjuk fel, akkor igazán ki is tudunk teljesedni bennük. Anyai nagyapám a többi között  táncos komikus is volt, Zsivkov Lajosnak hívták. Tagja volt a Szegedi Nemzeti Színháznak is, a szülei bolgár cukrászok voltak. Először Hódmezővásárhelyen éltek, aztán onnan vándoroltak tovább. Az én gyermekkorom egy közeli kis görög faluban, Beloianniszban telt el, s mit mondjak? Egy álom volt. Bár, lehet, hogy mi pingáltuk színesre gyermekkorunk lapjait testvéremmel, Évivel, de működött ez a magunk teremtette mesevilág. Egy pici házban laktunk, de a fél utca ott sertepertélt nálunk, szinte minden nap. Az iskolában színjátszószakkört szerveztünk, nagyapám díszleteket csinált nekünk. Éjszakába nyúlóan hancúroztunk az árokparton. Emlékszem, épp beleszerettem Petőfibe, s ott szavaltam nagy hevülettel a többieknek a Kont és társait. Anyukám is nagyon szerette a szépirodalmat, a posta nagy dobozokban hozta az általa megrendelt könyveket, én pedig alig vártam, hogy kinyithassam egyiket-másikat, mert még megszagolni is olyan jó volt őket! Hát még olvasni! Olvasással, csatangolásokkal, kalandozásokkal volt tele az életünk. Be kell vallanom – s ez nyilván ennek a varázslatos gyermekkornak is köszönhető –, hogy a mai napig megmaradtam gyereknek!

 

Hogyan lettél óvónő?   

 

Az általános iskola után Érden tanultam tovább, a Vörösmarty Gimnáziumban. Ekkor már Beloianniszból ide költöztünk, Százhalombattára. Az osztályfőnökömnek volt két eleven lurkója, s az egyik alkalommal rám bízta őket. Nagyon jól elvoltam velük. Talán ekkor éreztem meg azt, ami később egyfajta nevelési módszeremmé is vált, hogy a gyermek lelkéhez a képzeletén, a fantáziáján keresztül kell közelítenünk. Ezt követően természetesen többször is vigyáztam ezekre a kisfiúkra. Meg is jegyezte az osztályfőnököm: "Te, Stefi, neked gyerekekkel kell foglalkoznod!"  Tudtam én ezt magamtól is, hiszen gyerekek nélkül elképzelhetetlen volt az életem, de mindig jó az embernek a biztatás. Így jelentkeztem hát az óvónőképzőbe, a későbbi férjemmel, Csabával teljes egyetértésben, aki harmadikos gimnazista korom óta a párom. Csabával való találkozásom egy életre szól. Nélküle nem lehetnék az, aki vagyok. Mindenben támogat, együtt tudunk gondolkodni a munkámmal kapcsolatos fontos dolgokról is.  Olyanok vagyunk egymásnak, mint a szembe-fordított tükrök. Ahogyan Weöres Sándor írja A teljesség felé című írásában: "Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányom váljék jósággá benned." Ezért gyönyörű szövetség a miénk.

 

Honnan jött a Felhőjárók gondolata?

 

1983-ban Csabával összeházasodtunk, aztán nem sokkal rá a Kipp-kopp óvodában kezdtem el dolgozni. Szép sorjában megszülettek a gyermekeink, majd tizenhat év után átkerültem a Szivárvány oviba. Ekkor kezdtem el a drámapedagógiai főiskolát, ahol az egyik tanárom Rudolf Éva néni volt. Bizonyos inspirációkat már tőle is kaptam a Felhőjárókhoz, ám a legnagyobb sugallatot egy kislány adta nekem, aki akkoriban a csoportomba került.  Ő volt Dóri, aki földi valójában már nincs közöttünk, mégis örökre itt maradt velem, velünk. Dóri tanítóm volt, okos és fényes, mint a nap. Hihetetlen humorral megáldott. Tőle tanultam jelen lenni, bátornak, lelkesnek és nyitottnak lenni... Ha rágondolok, olyankor a sóhajom mindig mosollyá változik... Lényegében hozzá kapcsolódóan hívtak el engem akkoriban a Szülők Fóruma Egyesülethez, hogy játszóházat csináljak a sérült gyerekeknek. Csatlakozott hozzám a testvérem, Évi is, majd aztán jött Cseh Peti zenélni nekünk, végül a Sérültekért Alapítvány felnőtt sérültjei is csatlakoztak. (Persze én ezt a szót, hogy "sérült" az ő vonatkozásukban egyáltalán nem szeretem, mert azt sugallja, mintha valamiért nem lennének teljes értékű emberek. Pedig ha egy kicsit is odafigyelünk rájuk, könnyen észrevehetjük: az ő belső világuk a "torzítatlan létezés" maga.)  Rajzoltunk, zenéltünk, táncoltunk, s fokozatosan kialakult ez az ún. mozdulatszínház, amelynek a lényege leginkább az, hogy a létezés csodájáról nincs kimondhatatlan, legfeljebb csak a kimondásnak vannak gátjai, szeretetbeni fogyatkozásai, ám ha előadásod közben te magad vagy a lét, akkor egy mozdulattal, egy érintéssel, egy öleléssel minden elmondhatóvá lesz. Vannak, akik nem tudják kimutatni a szeretetüket, s vannak olyanok is, akik nem tudnak szeretni, vagy egyszerűen csak szemérmesek. Ezek a különleges emberek megmutatják, hogy a szeretet adása és elfogadása tanulható. Ők nem magyarázkodnak, hanem odamennek hozzád és megérintenek. Olyan nemes egyszerűséggel fejezik ki a szeretetüket, mint ahogyan az ember a kezébe vesz egy pohár vizet. Ha a nyílt közeledésük előszörre meg is hökkent, ám az a tisztaság, az a lobogó szárnyú boldogság, amely a közvetlenségükből fakad, a második vagy harmadik alkalommal már ölelésre indít. S ez nem a szánalom, hanem az eredendő öröm állapota. Az összhangé, melyre születésünk pillanatától vágyakozunk.

 

Több nemzetközi elismerést is átvehettetek. Hogyan készültök egy-egy fellépésre?

 

Nagyon komoly műhelymunkával. Helyzetgyakorlatokkal, beszélgető körökkel, szituációs játékokkal. A produkció mondanivalóját, a koreográfiát teljes egészében átbeszéljük, s próbálunk rengeteget. Szükségletünk a fellépés, hogy elismerjék annak a fontosságát, amit csinálunk, s kell a visszaigazolás is, hogy nem járunk tévúton. Játékunkkal igazából egy tükröt mutatunk, hiszen mindannyian egymás tükrei vagyunk, s a kincset, mit bennem meglátsz, ha tükröd vagyok, magadban is fellelheted. Van is egy olyan előadásunk, a Mary, ahol a darab végén konkrétan is előkerülnek a tükrök, Cseh Tamásnak a Karácsony című dalának zenéjére. Székesfehérváron a Paál István Nemzetközi Színjátszó Fesztiválon Börcsök Enikő, aki a zsűri elnökeként nézte meg "Ég és Föld között" c. előadásunkat, azt mondta: "Oda megyek, ahova ti is mentek, segíteni akarok nektek mindenben." Sajnos őt a közelmúltban elvesztettük.  Írországban 2012-ben megkaptuk a Nemzetközi Drámadíjat, Lengyelországból is elhoztuk a fesztivál fődíját, most pedig Vasvárra készülünk egy fellépéssel. Az utóbbi években a Forrással is volt szerencsénk együtt dolgozni, közös fellépésünk lehetett a MÜPA-ban, Szolnokon a Szigligeti Színházban, a Budai Vigadóban,  persze korábban még számos fesztiválon is bemutatkozhattunk, Hamarosan az EASPD (brüsszeli székhelyű ernyőszervezet) szervezésében egy nemzetközi művészeti projektben veszünk részt,  a Perszephoné című darabnak a Felhőjárók adják majd elő az egyik jelenetét.  

 

Nemrégiben nagymama lettél. Ha a háromhetes kis unokádra, Lénára gondolsz, melyik vers jut róla először eszedbe?  

 

Most éppen József Attila Altatója. S ha ezzel a kérdéssel most azt is kérdezed tőlem, hogy milyen nagymamának lenni, akkor azt mondom: mesébe illő!  Amikor megszületett, egy verset is írtam hozzá, mely így kezdődik: "Jöttél fényes napnak, arany holdsugárnak, hófehér felhőnek, daloló madárnak. Hozod majd a tavaszt mindenki szívébe, rügyet bontó fákat lelkünk erdejébe..." Az élet a legszentebb dolog a világon. S ezt leginkább az anyák tudják. Amikor az anya átöleli a gyermeket, aki belőle fogant, akkor érzi, hogy íme, itt van az, akiért mindent odaadna ezen a földön. Minden gyermek fényért és szeretetért sóvárog. Szeretnünk kell őket, s játszani velük! Mert a játékban ott van a világ teremtő fényessége.Ezért is örülök, hogy 2007-ben létrehoztuk a naposholdas kisóvodát, ahol Évivel azt nyújthattuk a gyermekeknek, amire a legnagyobb szükségük van. Érzelmi biztonságot, időt a világ felfedezésére, szeretetet, figyelmet, fészek meleget. Ezt a szemléletet viszi tovább Eszter, hisz ő az új Napos-Holdas meseház vezetője, mely a régi óvárosi ovi helyén működik, átadtuk a stafétát. Az ovinak azért ezt a nevet adta a testvérem, mert úgy gondoljuk, a nap és a hold együtt szimbolizálják a világ teljességét, amire vágyunk, az apát és anyát, a két szülőt, akikre a gyermekeknek egyformán szükségük van, s a nap és a hold jelentik a mesét is, ami nélkül nem élhet a gyermek. De igazából a felnőtt sem.  
Hálás vagyok a sorsnak, hogy a fiaim is a versek, az irodalom, és a színház vonzáskörébe kerültek. Küldetésnek tekintem azt, amit csinálok. Én hiszem, hogy a szeretet erejével bármire képesek vagyunk, csak meg kell találnunk a magunk táltoslovát, amivel bejárhatjuk a végtelent.