A múlt év karácsonya előtt Dörner György, az Újszínház igazgatója arra kért, hogy írjam színpadra Szabó Dezsőnek a Feltámadás Makucskán című elbeszélését. Mielőtt a munkának igazából nekiláttam volna, hónapokig magával Szabó Dezsővel foglalkoztam. Elolvastam tőle szinte mindent. Éles esze, jó szeme, még jobb humora, kegyetlen kritikai érzéke és lefegyverző stílusa lenyűgöző. Írásaiban alig akadnak üresjáratok, a születésről, a halálról, a magyar sors nagy kérdéseiről is intellektuális iróniával – hol csípősen, hol maró gúnnyal – mer írni. Gombos Gyula azt állítja róla, hogy "pályája kezdetétől fogva maga bizonyította be számtalanszor, hogy a szatíra az a terület, ahol leginkább – a légvétel természetességével – van elemében." S valóban, helyénvaló ez a kritika, hiszen Szabó Dezső legsikerültebb műve mindenképpen az, amelyik egyben legnagyobb szatírája is, a Feltámadás Makucskán. Élők és holtak nevettető, s egyben megrendítő konfliktusa.

Édesanyám az utóbbi öt évben arra kapott rá, hogy amit elolvasok, alighogy leteszem, azt nyomban ő is elolvassa. Be-bekapcsolódik ebbe esetenként a feleségem és a középső lányom is, úgyhogy néha már szabályos olvasókör vagyunk: mindenki elmondja a gondolatait, a bírálatait, vitatkozunk, egyetértünk, tűnődünk hangosan. Legfontosabb teóriáink persze ilyenkor is a járványhoz kapcsolódnak, tehát imádkozunk, hogy mielőbb véget érjen, s hogy vigaszuk legyen a gyászolóknak.

Mindannyiunkat mélyen megrázott az óvárosi Varga család tragédiája, s szomorúan konstatáltuk, hogy rajtuk kívül is, de sok ismerőst, barátot elragadott már ez a járvány! Mindenütt beszéd, lárma, zsivaj, valójában mégis csönddé-fagyott ez a mi mostani időnk. Mintha fekete liliomerdőkben élnénk, olyanná lett ez a karantén-lét! "Maszkot a maszkra!" – mondjuk Mercutio szavaival minden reggel, s indulunk a munkába, rohanunk türelmetlen dolgaink után, s alig várjuk a hazaérkezés nagy pillanatát, hogy álarcainkat szögre akasszuk, átöleljük hitvesünket, gyermekeinket. Ha bekapcsoljuk a televíziót, néhány deformábilis hír után felocsúdva megkérdezzük: tulajdonképpen hány Európa van? És hány Magyarország? Merre tart a Nyugat? Úgy lenne, ahogyan Oswald Spengler a Der Untergang des Abendlandes című munkájában megjósolta, a nyugati civilizáció tényleg az elkerülhetetlen pusztulás felé halad? Hová tűntek a Duna-völgyi kultúrák humanista hagyományai? Elmerengek a válaszokon, s egyszer csak azon kapom magam, hogy elmosolyodom: milyen jó is százhalombattainak lenni! Nemcsak azért, mert élhető és lakható a városunk, hanem azért is, mert olyan kulturális kohéziója van, mely egyszerre megtartó és modern, s amelynek közegéből a műszaki és humán gondolatok szintézise révén esetenként létrejöhet, kinyílhat egy-egy jelentős szimpózium is a valóság nagy kérdéseiről. Nyilván nem véletlen, hogy 2017-ben, az "Örök reformáció" Nemzetközi Tudományos Konferencián, Balog Zoltán püspök úr – akkor még az emberi erőforrások minisztereként – ünnepi köszöntőlevelében rólunk, battaiakról így fogalmazott: "Önök meghallották az Úrnak, s az Úr angyalának hívását, s vállalásaikkal egy kicsit "magyar Wittenberggé", a reformáció egyik nagyon fontos hazai városává válhattak a 2017-es évben."   

 

Hisszük-e, hogy a szeretet erősebb lehet a halálnál? Ahol úgy törődnek az elesettekkel, az elárvultakkal, mint városunkban, ott minden bizonnyal van, ami táplálja ezt a hitet. A Szülők Fóruma Egyesület, a Sérültekért Alapítvány, a Felhőjárók és más közösségeink munkái abban erősítenek bennünket, hogy a szeretet diadalt arathat a rossz és a romlás fölött. S kik hiszik ezt leginkább, mindenre tekintet nélkül? Az édesanyák. Akik akkor is szeretik gyermekeiket, ha már mindenki elfordult tőlük, akik akkor is szépnek látnák azt a kisfiút vagy kislányt, aki a karjukon ül, ha az egész világ csúfnak mondaná is. Van egy tér, amelyik a világ minden vallásában a legszentebb zárt tér: az anyaméh. Ebben a térben mindaddig, míg ember él a földön újra és újra megmutatkozik a teremtés csodája, a csillagok ujjongása, a kozmosz szívverése, az élet sugaras és gyöngyöket szóró boldogsága. Nincs is nagyobb dolog az anyaságnál! Mert úgy igaz, ahogyan Ratkó József megírta: "Az anyák halhatatlanok./ Csak testet, arcot, alakot/ váltanak; egyetlen halott/ sincs közülük; fiatalok,/ mint az idő. Újra születnek/ minden gyerekkel; megöletnek/ minden halottal – harmadnapra/ feltámadnak, mire virradna.// Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség,/ s adassék könny is, hogy kibírják/ a világ összegyűjtött kínját."