Az alkotópályázat nemcsak rajzolásról, hanem történetírásról és annak illusztrációjáról szólt.

 

Azt gondoltuk, hogy a járványhelyzet miatt otthon maradó kis diákok, valamint az idősebb – sérülékenyebb - korosztály számára kiírt pályázat nagy sikert fog aratni. Sajnos ezt rosszul mértük fel, és csak egy korosztályban érkezett pályamunka, de ennek is nagyon örültünk. A jövőben is fogunk hasonló alkotópályázatokat kiírni, ezért érdemes figyelni az egyesület honlapját, közösségi oldalát.

 

A 60+ korosztályból érkező díjazott munkát Mihálka Klári készítette, aki saját megtörtént élményét vetette papírra és illusztrálta. Kláráról tudni kell, hogy közel másfél éve érkezett Százhalombattára, és igyekszik minden közösségi munkában önkénteskedni, segíteni. Az otthon maradásban fejlesztette kreatív tudását, így elkezdett festegetni saját, és mások örömére is.

 

A pályázati kiírásunkra beküldött munkát, ezúton is köszönjük. Munkáját a napokban díjaztuk, igazodva hobbijához kreatív munka kellékekkel ajándékoztuk meg.

Egyesületünk környezetvédelmi tevékenysége igyekszik minden korosztályt megszólítani, azonban a pandémiás időszak nem tette lehetővé a közösségi események megszervezését, amely remélhetőleg az idei év második felének elején zöldesítési programmal kezdődhet.

Tápai Mónika HKTJ, elnök

 

Az alábbiakban olvasható Mihálka Klári pályaműve.

 

 

Szeretem, tisztelem, félem és becsülöm a vizet.

 

A fővárosban születtem, édesapám zalai parasztlegény, édesanyám Erdélyből elszármazott, mai szóhasználattal élve polgári családból származott. Életemet ez a két táj, ez a két vidék határozta meg, megspékelve Debrecennel, hiszen anyai nagyszüleim ott telepedtek le. Ott nem igazán volt víz. Vagyis, de mégis. A Nagyerdő, a maga csónakázó tavával , ahol Nabakókám (Nagypapám) gyakran megcsónakáztatott és az egyetem, az előtte pompázó és esténként különböző színekkel kivilágított szökőkútjával...

 

Gyerekkorom nyarait  Zalában, Gutorföldén és az Egerszeg melletti Pózván töltöttem. Gutor maga volt a mennyország, tehenek, legeltetés, fejés, alig 5-6 évesen elletés.... csirkék, tyúkok, friss, meleg tojások. Habzó, tőgymeleg tej, tökös-mákos rétes, tejfölös prósza. Preis néni boltja. A kert alatt csordogáló patak. A félelmetes kishíd, amin Náprádfára lehetett átmenni. Mind, mint a múlt ködéből felsejlő emlékgömbök, melyek, mint a szappanbuborék, elsuhannak és kipukkannak. Egy marad meg, életem végéig, kristálytisztán és elmébe vésődően:

Édes, drága, tenyeres talpas zalai nagyanyám a pózvai elmeotthonban volt ápolónő. Imádtam körülötte sürgölődni, láb alatt lenni. Cserfes, koromfekete szemű kisgyermek voltam, akit mindig csúfoltak, hogy: "olyan fekete a szemed, miért nem mosod meg???" hát én biza megmostam, a kórházi felújításhoz az udvaron heverő  szépséges fehér  oltott mésszel. Valaki szólt Róza mamának (Ő volt a nagymamám), hogy mi történt és ő a maga nem kicsi súlyával repült át értem az udvaron, hóna alá csapott, ütötte a fenekemet, szidott és veszekedett velem miközben szaladt a kerti csaphoz és a folyó víz alá tartva – hiába üvöltöttem, hogy ez hideg ! - mosta ki a meszet a szememből. Lehettem vagy 3-4 éves, nem több.

 

Hát nekem alapvetően ezt jelenti a víz....A látásomat.

 Úszni mai napig sem tudok, pedig 6 vagy 7 úszó tanfolyamra írattak be a szüleim. Mondtam, félem a vizet...Ennek ellenére  a víz nem ereszt, imádom a Duna-partot, de belefúlok a 100 cm-nél magasabb Balatonba. És imádattal nézem a sebes vizű erdélyi patakokat, folyókat. És vágyom, vágynám a tengert...

 

Hát ennyi. És ami miatt ezt csak ma írom le és küldöm el, mondhatni az utolsó pillanatban, az az, hogy ma voltam egy on-line foglalkozáson, ahol a téma a "Vad hullámok" volt és gondoltam, ezt még megvárom, hogy megmutassam.

Papírra vetette: Mihálka Klári, 2021, április 11. napján, Százhalombattán