Blaise Pascalnak mindazok számára, akik kételkednek Jézus létezésében, van egy nagyon fontos mondata: "Vigasztalódjál: nem keresnél, ha már meg nem találtál volna." Mintha ennek a gondolatnak lenne az inverz utóképe József Attilának a felnőttből a gyermeki megrendülést is előhívó fölismerése: "Az Isten itt állt a hátam mögött/ s én megkerültem érte a világot..."

 

A lét nagy dolgairól, Isten és ember kapcsolatáról költészet nélkül beszélni aligha lehet. Még a tudományos nyelvben is szükség van esetenként egy-egy metaforára, hiszen már Max Planck, a kvantummechanika megalapítója is megmondotta volt: "A tudomány nem képes megoldani a természet végső rejtélyeit. Azért nem képes, mert mi is a természet részei vagyunk, s ezzel részei vagyunk annak a rejtélynek is, amelyet megoldunk."

Magyarán: Isten ott áll a hátunk mögött, s mi bizony sokszor tényleg megkerüljük érte a világot. Hatalmas vargabetűk ezek, de tegyük hozzá rögtön: egyáltalán nem feleslegesek.

 

Éppúgy, mint a nehézségek, a hasznunkra vannak. Ezek aspektusából fogalmazta meg az előbb idézett Nobel-díjas fizikus a következőket is: "A fizikai kutatások eredménye ahhoz a felismeréshez vezet, hogy a világmindenség építőkövei nem összefüggéstelenül helyezkednek el, hanem egységes terv szerint függnek össze... a legcsodálatosabb azonban az, hogy a törvények szakszerű megfontolása minden elfogulatlan emberben azt a benyomást keltik, hogy a természetet értelem, céltudatos akarat irányítja... a természettudomány és a vallás tehát nem zárják ki, inkább kiegészítik egymást."

 

Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a költészet az embernek – különösen a magyarul beszélő embernek - szinte mindennapi szükséglete. "Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,/ Éhe a Szépnek hajt titeket." – írta valamikor Ady Endre, s mennyire igaza van még ma is! Bármennyire is értékválságos korunk, a vers fontos, s a jó vers még mindig sokakat útbaigazít. Eredetére vonatkozóan sokan és sokféleképpen próbáltak már válaszokat adni. Weöres Sándor A vers születése címmel egyenesen doktori disszertációt írt róla, s alapvetően a ritmusban, a ritmusnak a világban való immanenciájában kereste a szavak költői atmoszférába való sűrűsödésének döntő okát. Szóval sok bölcsesség elhangzott már ebben a témában, mégis úgy érzem, veszedelmes egyoldalúsághoz vezethet, ha figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy az ember teremtmény. Ráadásul olyan teremtmény, amelyik tisztában van saját elmúlásával. Minden halandó, aki halandóságát fölismeri, vágyik a halhatatlanságra, s vágyik a teljességre. A megcsonkított lét kiigazítására. Mindezekről a kérdésekről a tárgyilagosság jegyében a városunkat is megéneklő alkotókkal – Véghelyi Balázzsal, Baka Györgyivel, Mitták Feri bácsival, Túri Imrével, az ifjabbik Benedek Lacival – sokszor beszélgethettem. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy a költészetnek leginkább a világossághoz van köze, minden egyes jó vers olyan, mintha az eredendő világosságból fakadna.  

 

Öreg barátném, az Erdélyből áttelepült Fazekas Gizike néni éppen a napokban tölti be 90. életévét. Egyszer a református templomból kijőve odalépett hozzám, átölelt, s csak úgy, minden átmenet nélkül azt mondta nekem: "A vers odafentről való ajándék!" Kiderült, a Kossuth Rádióban elhangzott, Csak Istent hisznek című versemről szólt ez a szentencia. Mint költő, soha ilyen szép dicséretet és soha ilyen szigorú figyelmeztetést még nem kaptam. S eltűnődtem: egy rövidke mondat, s lám benne van minden, amit a vers és a versírás lényegéről tudni kell. Aztán ehhez kapcsolódóan az is eszembe jutott, hogy városunkhoz kötődő író- és költőtársaimnak mennyi hasznos munkája van. Ha például egy gimnazista a kezébe veszi Mitták Feri bácsi Képes magyar história című könyvét, s egy kicsit alaposabban beletekint, történelmünkről pillanatok alatt elsajátíthatja azt a tudást, amellyel a korosztályában szinte verhetetlen lesz. Vagy aki elolvassa Véghelyi Balázs Magyar poharak című esszékötetét, irodalmunkhoz kerül majd sokkal közelebb. Krizsán László Százhalom százados krónikája pedig azért nagyon fontos opus, mert megtanít minket a tisztánlátásra és a valóság fölismerésére városunk múltját illetően.

 

Százhalombatta egy rendkívüli város. Komoly szellemi erői vannak. Alkotóműhelyek, mesterek és tanítványok, s szép, élhető környezet. Egyik nagy jellemzője a befogadás és az elfogadás. Mintha az itt élők a szívükbe írták volna föl József Attila sorait: "Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat."