Amikor valami túlságosan közel jön hozzánk, nem biztos, hogy felismerjük a maga teljességében. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy az ember nem látja a fától az erdőt. Ha hirtelen nézünk rá valamire, vagy ha valami nem a megszokott módon tárul elénk, könnyen válhatunk optikai csalódás áldozatává, mert a látás mechanizmusában a szem által felvett információkat az agy tovább formálja, s abban, hogy valójában mit is látunk, szerepet kapnak tapasztalataink, az emlékekeink, képzeteink, sőt még olykor pillanatnyi érzéseink is. Látásunk tehát egyáltalán nem objektív, mégis azt szokás mondani: "Hiszem, ha látom." De valóban így van ez? Hisszük, ha látjuk? Bizony, sokszor még a szemének sem hisz igazán az ember. S ami a legrosszabb: a legtöbbször úgy vagyunk vele, hogy nézzük, ám mégsem látjuk.
Látásunk egyik nagy akadályozója végesség-érzetünk. Mindent elmúlásunk tükrében szemlélünk, ezért a látásunk tükör általi, töredékes és homályos. Baj van a szemünkkel, mindenképpen baj van – lássuk ezt be! –, hiszen nem elég csak látnunk vele, hanem meg is kell nyílnia ahhoz, hogy felismerjük a valóságot.
Százhalombatta egy kőhajításnyira van Budapesttől, nem sokkal messzebb annál, mint amennyire annak idején Emmaus (a mai El-Kubele) Jeruzsálemtől lehetett. Az első húsvéti prédikáció, amit református templomunkban hallottam, az emmausi tanítványokról szólt. Sohasem felejtem el Sárosi Gábor nagytiszteletű úr igehirdetését, aki világossá tette: a két tanítvány azért nem ismeri fel a feltámadt Jézust, aki útitársnak melléjük szegődött, mert a csalódottság, a hitevesztettség árnyékot borít a pupillára, valami farkasvakság féle állapotot idéz elő, amitől elszürkül a világképünk. A két emmausi tanítványnak, mintha valamiféle hályog lenne a szemén, mely csak akkor esik le, amikor asztalhoz ülnek, s Jézus a jól ismert mozdulatokkal veszi a kenyeret, megáldja és megtöri azt. Vajon a ma emberének a látását nem takarja-e el gyakorta olyasfajta hályog, mint amilyen az emmausi tanítványok szemén volt? A hitetlensége, a kicsinyhitűsége miatt nem szenved-e ilyesféle farkasvakságban legfontosabb dolgait illetően? Amilyen a világképünk, olyan a látásunk is. Aki reménytelen, az ma elsőként is halált, káoszt, nyomorúságot, további veszedelmeket lát, s nem látja – ahogy mondani szokás – az alagút végét. Aki Istenre tekint, az is lát halált, káoszt, nyomorúságot és további veszedelmeket, de látja, hogy a világban jelen van a legnagyobb öröm is, az látja, hogy van Megváltója, s van reménysége az örök életre. Aki reményvesztett, annak nincs életkedve, aki reménykedik, abban elkezd növekedni az életerő. Ebben a pusztító, szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket a sírba taszító járványban képesek vagyunk-e meglátni a húsvét csodáját? Képesek vagyunk-e, mai emberek, arra, hogy a golgotai keresztben felismerjük a világ archimédeszi fixpontját?
A Názáreti Jézus esete nem egy mítosz, nem egy legenda, nem a szeretet bajnokáról szóló tündérmese, hanem maga a történelem. Amikor a városunkról szóló színdarabomat írtam, dr. Vicze Magdolnától is rengeteg segítséget kaptam. Tőle tudtam meg, hogy vannak olyan adalékok, melyek alapján megállapítható, hogy a római császárság idején (nem zárható ki, hogy akár már Marcus Aurelius korától kezdve) élhettek itt keresztyének. A Krisztus-követő múltról tanúskodnak az Árpád-kori templom romjai is Dunafüreden. Mégis, paradox módon (de hát, ahogy Hamvas Béla mondja, az élet maga paradox), Krisztusnak a szeretetről szóló tanításaival összefüggésben városunk szocialista hőskorából vannak gyönyörű példázataink. Ezek közül a legmegrendítőbb Hága László hősi halála. Jézus azt mondta: "Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért." (Jn 15,13)
Hága László 1968. augusztusában felismerte, hogy a szovjetek által alkalmazott új technológia a százhalombattai lepárló üzemben balesetveszélyes. A kapacitás növelése érdekében alkalmazott túlnyomás ugyanis kedvezőtlen széljárás esetén robbanást okozhat. Kemény fellépése miatt 1968. október 15-én Moszkvába rendelték. Mihajlovics Luzskov, a szovjet olajfinomítás főmérnöke (később Moszkva polgármestere), egyrészt a Csernyenko (az SZKP akkori hivatalvezetője, később főtitkára) által átadott lehallgatási anyag, másrészt Hága számításai alapján belátta, hogy a magyar főmérnöknek mindenben igaza van, s szabadkezet adott neki az azonnali intézkedésre. Hága az első géppel haza repült, s mivel rosszat sejtett, elsőként nem a családjához, hanem Százhalombattára rohant. Sejtése beigazolódott: alighogy az üzem területére ért, bekövetkezett a robbanás. Hága ordít: "Pucolás innét! Robbanás lesz megint! Nem értitek? Fussatok!" Az emberek menekülnek, egy asszony sikítani kezd: "Jaj, ég a hátam! Segítsetek!" Hága lekapja a kabátját, az asszony hátára teríti. Újabb robbanás, Hága az égő asszonyt a földre nyomja, s a testével is óvja. Hága nem kell fel többé. A bejáratnál egy telefonkagyló himbálózik. A főmérnök szólt bele utoljára. "Még nem mehetek, van egy kis dolgom Százhalombattán. Nagyon szeretlek benneteket!" – mondta a feleségének. A kagyló himbálózik, Hága mozdulatlan. Az asszony él, s élnek mind, akiket elzavart onnét.