FŐTÉR
2021-03-01 -  ("... nem azé, aki akarja")
Fazekas István
FŐTÉR
 
("... nem azé, aki akarja")
Cicero azt írja, hogy a fiatalság egyik legfontosabb feladata nem más, mint felkészülni a bölcs és békés öregségre. Szép gondolat, de vajon a mai időkben, amikor a holnapi nap normalitása is állandó veszélyben forog, egy fiatalt mennyire érinthet ez meg? S egyébként is: mit foglalkozzon az öregséggel az, aki az élet előtt áll, aki diplomát, munkahelyet, családot akar, gyermekeket szeretne, aki dolgozni, alkotni vágyik?
Sokan azt mondják, a mai ifjak nem igazán tervezik már a jövőt, nem vágynak se tanulni, se dolgozni, életvitelük is többnyire ad hoc, s a fáradságos munka utáni pihenés sem érdekli őket túlságosan. Ez nyilván nem igaz így, s ha bármi is való belőle, az sem a fiataloknak róható fel! Kétségtelen tény: ebben az elkomorodni látszó világban nagyobb szükségük van a segítségre, mint valaha is volt, ám ettől ők még ugyanolyan tiszták, szépek és nyitottak, mint elődeik voltak. Segítségből is csak azért kell több nekik, mert a valódi tudást, a valódi ismeretet és a valódi szeretetet eltakaró hamisságok a kelleténél jobban elbizonytalanítják őket sorsuk kacskaringós kaptatóinak útelágazásaiban. Elsősorban olyan mentális és szellemi támogatásokra van szükségük, melyek által felismerhetik a gondok elsötétülésében is az életadó tájakat, a virágok színpompájában a megérlelt élet ritmusát, a létüket átölelő környezetben az otthont, a szeretetben pedig emberségük lényegét.
Ha ránézek a Szent István-szobor tövéből a Makovecz-templom napba írt keresztjére, az első gondolatom mostanában ez: hála Istennek, Százhalombattán még mindig jó gyereknek lenni!A játékhoz és a sporthoz vannak nagy győzelmekre szólító lehetőségek és van elegendő hely, a tanuláshoz pedig a legjobb feltételek adottak. Vannak csodálatos – a közösségi érzékenységet hitelesen formáló – közösségek, s ami a legfontosabb: legalább fél évszázados itt a valódi tehetséggondozás. Az a jövőt szolgáló munka, melynek alapjait Szekeres József és munkatársai rakták le a Tanuszoda és a Sportcsarnok megépítésével, melyet Szalay János az úszásoktatással, Szigetvári Jóska a Forrással, László Bandy a rajztanítással folytatott, s amelyhez az iskolák a különféle szakkörökkel és az angol nyelvi képzéssel csatlakoztak. Sorolhatnám a példákat, de felesleges: az eredményeket mindannyian ismerjük. Elég, ha csak annyit jegyzünk meg most: arányaiban sehol nincs annyi néptáncos és élsportoló gyermek, mint itt, és sehol annyian nem jutnak el az érettségi előtt a középfokú nyelvvizsgáig, mint Százhalombattán. Kiváló tanáraink vannak, s a városunk történetéből is akadnak már a fiatalok gondolkodására és érzelemvilágára hatással levő példaképek.
Mindezek örvendetesek, miként az is például, hogy az Aranyban immár húsz éve emelt szintű a természettudományi oktatás. Azonban ez a világpusztító járvány igen aggasztó: föl sem ocsúdunk az egyik hullámából, máris itt a másik. Városunkban azonban mindenképpen bizakodásra ad okot az, hogy a képviselő-testület a védekezést a mentálhigiéné szempontjából is komolyan veszi, hiszen egyre biztosabbnak látszik, hogy a pandémia után elkerülhetetlen lesz az össztársadalmi reszocializáció. A városvezetés legutóbbi döntései és megállapodásai – amellett, hogy a karantén-lét elviselhetőségét igyekeznek valamelyest könnyíteni – gyakorlatilag már ezt készítik elő. Az a tény, hogy Százhalombatta tartalékvagyona a duplája lett a tavalyinak, fölöttébb megnyugtató, miként az is, hogy az egészségügyi szolgáltatás területén megkötött szerződéseink is lényegesen előnyösebbek a korábbiaknál.
Itt, a főtéren, fiataljaink sorsán gondolkodva egy különös kérdés fogalmazódott meg bennem: hogyan lehet megnyerhető veszteségünkké ez a járvány? Csakis úgy, ha megedz bennünket a jóra. Persze nem olyanformán, hogy valami hivalkodó morálbajnokság versenyzői legyünk, hanem akként, hogy kudarcainkon felülkerekedve tudjunk küzdeni a másik emberért. Teréz anya valamikor ilyesformán fogalmazott: nem az a fontos, hogy igazán nagy dolgokat tegyünk, hanem hogy egyre növekvő szeretettel tegyük.
Tudunk még igazán szeretni? S ha tudunk, tudjuk-e szeretetünket növelni? Nézzünk még gyakrabban gyermekeink szemébe, hátha könnyebbé válik! S ha a nagy életküzdelmekben, a modern tülekedés csikorgó robajaiban valamit még sem sikerül elérnünk, akkor se csüggedjünk el, mert az igazi győzelem: "... nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené." (Róm 9,16) Nagyböjt ideje van. Van mit átgondolnunk!