Nem újság már, de iszonyú való, hosszas betegség után, február 7-én, vasárnap elhunyt a régi barát, Farkas Árpád Kossuth díjas író, költő és neves publicista, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A költőtárs Ferenczes István búcsúztatta a szemerjai új temetőben szerdán, 10-én. Hadd meséljem el utolsó, személyes találkozásunkat.

 

Mintha csak tegnap történt volna (így állok én gyakorta nevezetesebb találkozásaimmal), hosszas telefonálgatások után a költő rábólintott, "amúgy is rövidesen Szegedre kell utaznom, – mondta – előtte meglátogatlak..." Majd rövid egyeztetés után korareggel már ott álltam a Nyugati peronján. (Bár tizenhat éve ennek, az emlékezetes találkozások mélyebb nyomot hagynak bennem.) Vártam hát a hullámos, hollószínhajú költőt, majd mindjárt visszahőköltem. A galambősz Farkas Árpád szállt le a vagonból. Hát hogyne, zökkentem vissza a valós világba, hisz’ negyedszázada annak, hogy elváltunk egymástól a sepsiszentgyörgyi Súgás kávéházban. Röpke félóra után már a Volán százhalombattai járatán ültünk. Mondtam, jó lenne lepihenned, hisz’ öt órakor kezdődik író-olvasótalálkozód a Hamvas Béla könyvtárban. Nem – mondta határozott hangon –, hanem jobb lenne, ha felhívnád Czegő Zolit. (Tudva azt is, hogy Czegő a "szomszédban", akkor éppen Ercsiben lakott.) Megérkezett aztán a költőtárs, magam pedig – míg az ebéddel foglalatoskodtam – "felidéztem" magamban a múltat.

A költő és író a Nyikó-mentén, Siménfalván született, középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, a kolozsvári egyetem padjait koptatva ismerkedtünk meg. Ifjú csikókként szorgalmasan eljártunk a Gaál Gábor Irodalomkörbe. Magam akkor figyeltem rá, amikor felolvasta a Cipőfűzőárus versét. Azt a "plebejusi", örökkön igazságot kereső, szociális érzékenységet, ami aztán értett költőként is jellemezte költészetét. (És mit ad Isten, a cenzúra is "átengedte".) Utána a Jó férfiak verse lepett meg, amelyben az idősebb korosztályokat énekelt meg, az általuk elszenvedett gondokat, kínokat, tragédiákat. (Nota bene, azt a cenzor "elvtársak" talán meg sem értették, így simán megjelenhetett.) A Másnapos ének verseskötetét a Jegenyekör, majd az Alagutak a hóban, aztán tucatnyi más kötet követett. Asszonyidő kötete – úgy értékelték – publicisztikai írások, de én úgy hiszem, több az annál, valóságos széppróza. Másik költői hitvallását Sütő András búcsúztatóján fogalmazta meg: "... drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás rettenetét". Mert ő maga is következetesen vállalta a nemzetiségi, mítoszoktól mentes költő szerepét. Nemegyszer Kos Károly világához közeli, transzilvanista gondolatok is megjelennek munkáiban, de talán mégsem csak abban. Mert a Háromszék napilap régebbi számait lapozgatva ő szervezett meg Sepsiszentgyörgyön az elhunyt anyaországi költő-óriás, Nagy Gáspár estjét. Egyszerű versében is ezt vallotta – költeményének csak két utolsó strófáját idézném –: "Ha éhes voltam, ennem adtál, / ha fáztam, kínnal betakartál, / de takarómat elloptátok, / s majdnem e kis Magyarországot. // Erdélyi volnék, malomkő van / nyakamban, úszni így tanultam / s világtengeren vérem átráng / véled, te tutaj-Magyarország." A találkozón úgy éreztem, mintha tágulna a könyvtár is, ahogy gyűlni kezdtek az érdeklődők, majd Miklós Magdolna tanár értő szavai és Rozsnyai Júlia színművész míves vers-mondásai töltötték be a rangos rendezvényt.

Hogy mi mindenről beszélgettünk azon a három napon? Nagyobbára közös bajunkról, gondjainkról. De inkább őt hallgattam. Mert ő következetesen vállalta nemegyszer iszonyú gondját, az erdélyi magyarságét. Rövid tanárkodása után a kovásznai Megyei Tükör szerkesztőségét szolgálta, utána az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, később a Látó szerkesztőségét, majd nyugdíjba vonulásáig az általa alapított Háromszék napilap mindennapos gondját, amelynek résztulajdonosa is lett. Lapja felvállalta egyebek között – külön kiadásokban – a cigányság gondjait is. Ars poetica-ját egyébként wikipediájában is megfogalmazta: "Szedd össze magad, indulj. Kezed ügyében minden: a táj, a bot meg ez a mitikus keleti szél. Legfennebb megcsusszansz még egyszer a szakadékok széleinél."

Persze, magam kísértem ki a Nyugatiig, majd búcsúzkodás a viszontlátás ígéretével. Igen, még egyszer összefutottunk a Tusnádfürdői Nyári Egyetem után Esztelneken, de azóta is hiányérzetem van. Mert mennyi mindent kellett volna még kibeszélnünk. Azt például, hogy lesz-e valaha összetartó nemzet ebben a szúette, megcsonkult országban? Mikor fogják magukénak tudni az anyaországiak is az erdélyi, a partiumi, a kárpátaljai, a felvidéki és a délvidéki magyarságot felelősséggel is magukénak tudni? Hogy a mi rövidke életünkben már nem, de József Attila szavával élve, talán majd: "túl a hallgatag határon..."

Szaniszló József