Hogy megragadjam Észak-Korea lényegét, Ady után szabadon az "északföld, titok, idegenség" szavakhoz nyúlok. Hiszen minden, amit tudunk róla, elhallgatással, rejtéllyel teli, és a média szenzációhajhász szűrőjén keresztül jut el hozzánk. Tudunk a szögesdrótokról, a fogolytáborokról, az alultápláltságról, a rossz higiéniás körülményekről, a rendőri túlkapásokról, és az éj leple alatt rejtélyes körülmények között eltűnő emberekről, akiket aztán soha sem lát viszont a családjuk.

Ám mit sem tudunk a horrorisztikus díszletek között élő kisemberekről. Arról, hogy milyen vágyálmokat dédelgetnek; hogyan kapcsolódnak ki; miként viszonyulnak a saját országukhoz és a rendszerhez; milyen információk jutnak el hozzájuk a világ többi részéből, és a kérdések sorát még folytathatnám.

Daniel Tudor könyve hiánypótló, mert a lehetséges keretek közötti "normálisra" fókuszál, és interjúalanyait, a hét különböző korú észak-koreai disszidenst is elsősorban a mindennapokról kérdezi. Válaszaikból kiviláglik, hogy bár európai szemmel nézve hihetetlen elnyomásban élnek, mégsem "agymosott robotok", hanem önálló akarattal és célokkal bíró emberek – csak éppen a súlypontok tolódtak el az életükben. Hétköznapi példa: míg számunkra egyszerű a jogosítvány megszerzése, addig egy észak-koreainak éveket kell rá várnia, mert az országban összesen két autósiskola működik. Sofőrnek lenni irigyelendő kiváltság, autója pedig csak a nagyon gazdag, befolyásos embereknek van, így csodálat övez minden tulajdonost. Az észak-koreai fiatalok illegális módon jutnak nyugati filmekhez, és bár a lebukásért fogolytábor vagy nyilvános kivégzés jár, az egyik huszonéves disszidens elmondása szerint a Reszkessetek, betörők!-ért vagy a James Bond-filmekért bármikor vállalják a kockázatot. A filmnézés korlátozásának és az internethasználat tiltásának valószínűleg egyetlen pozitív hozadéka, hogy az olvasás továbbra is nagyon népszerű szabadidős tevékenység náluk. A cenzúra szigorú, a gyerekek mégsem csak a Kim Ir Szen összest vagy a Halhatatlan vezetőség című, Kim Ir Szen és Kim Dzsongil munkásságáról szóló (egyébként igencsak olvasmányos) műveket ismerik, hanem például a hazánkban is népszerű Nyakigláb Apó és Hamupipőke című meséket is.

Az észak-koreaiak hozzánk hasonlóan szeretnek utazni, de a lehetőségeik e téren is erősen behatároltak. A keményen dolgozók ugyan részt vehetnek a kormány által finanszírozott belföldi, csoportos utazáson, a legtöbben azonban repülésre és külföldi útra vágynak;  mindhiába. Ugyanígy elképzelhetetlen számukra, hogy szabadon dönthessenek arról, milyen szakmát szeretnének űzni, vagy, hogy megússzák a kötelező katonai szolgálatot – ami férfiak esetében akár tíz esztendő is lehet.

Daniel Tudor informatív, fotókkal illusztrált könyve azon országok egyikébe kalauzolja el az olvasót, ahova sokkal jobb (és biztonságosabb) a képzelet szárnyán utazni, mint a valóságban.

A könyv kölcsönözhető a Hamvas Béla Városi Könyvtárban.

 

Hegedűs Anita