Fazekas István Jókai-díjas drámaíró a karanténba szorította bele hétköznapi hőseit, a mai magyar társadalom tipikus figuráit legújabb, Zsákutca című művében.
A klasszikus görög drámák tér-idő-cselekményegységébe sűrített történet az erkély nélküli lakótelepi lakás falai között pereg le, sőt, annál is kisebb területen: az étkezőnek, hallnak, nappalinak csúfolható családi "játszótéren".
Minden életet gúzsba kötő titok, szégyen, adósság, szorongás erre a pár négyzetméterre és egy órába sűrűsödik, mivel "helyzet van". Az a helyzet, hogy nem lehet kimenni. Vagyis pontosabban: még a szokottnál is félelmetesebb.
És "a helyzetre való tekintettel" a szokásos hétköznapi őrület, az egyensúly elvesztése, a rend felborulása, az élet oszlásának kezdete a végletekig felerősödik. Olyannyira, hogy valaminek történnie kell.
A papírvékony – semmitől sem védő, de mindentől távol tartó - falak között együtt él a kisnyugdíjas asszony, Mamika és frissen elvált ötven éves fia, Dezsőke. Az idős nő szerint mindenki másba menekül a pandémia elől: van, aki a szexbe és van, aki a piába. Ő a másodikat választotta, Dezsőke nyilván valami harmadikat, mert az ivást a mama, a szexet pedig a szomszédok foglalták le.
De mi elől menekülnek a darab hősei? A COVID-tól? A médiából folyó hazugságoktól, amelyek a "rendkívüli helyzetben" lassan egyetlen köldökzsinórral kötnének a külvilághoz? A behajtótól érkező követelőző levelek elől? Fazekas drámája végül arra ébreszt rá, hogy mindig ugyanattól: az élet szűkösségétől, hogy nem marad idő élni, hogy meg kell halni, mielőtt még igazán éltünk volna.
A darab központi szereplője, Mamika a játék végtelenített pillanatában vadul reménykedik, hogy élete minden buktatója, fintora, kudarca ellenére, egyszer, utoljára kitörhet az örök kisember örök vesztes szerepéből, és egyetlen "jó üzlettel" megszabadulhat az immár egzisztenciáját fenyegető adósságtól, egyúttal megoldva mindkét – szintén zsákutcába szorult - gyereke problémáját is.
Annál is inkább készül e végső "huszárvágásra" – kicsit Münchhausen-es, magát saját hajánál fogva kihúzós módon, sőt, a "múltat végképp eltörölve" -, mivel van egy olyan érzése – nyilván nemcsak neki -, hogy a vírushelyzet után valami egészen más, talán éppen a világvége jön.
Fia, Dezsőke, a középkorú tanár, akinek mindig csak ígérgetik, hogy kifizetik, és akit természetesen mindenéből, jövőbeni keresetéből is kiforgatott a volt felesége, az a "szajha". Ő az, aki szintén mindig alul marad, de józan rezignációval fogadja a sorsát, mintegy ebben az elfogadásban felmagasztosulva. Akárhányszor csapják arcon a lapáttal, sohasem lázad, nem hazardíroz - mivel valószínűleg nem tudja eldönteni, hogy akkor nemesb-e a lélek -, és emiatt nem is nő fel. Örök idealista, aki mindent elhisz, és ha hazugsággal vádolják, könnyekre fakad.
A harmadik szereplő Ágika, nagyjából az a karakter, aki az édesanya lehetett negyvenöt éve, persze, egy egészen más rendszerben, amely mégis mindig ugyanaz. Ágika és Dezső egyformán hiszi, hogy kontrollálhatja a vak sorsot, és úrrá lehet az élet banalizmusán, tudni illik, hogy végső igazságként csak egyetlen dologban, a halálban lehetünk biztosak. Ennek jegyében versenyt fertőtlenítenek. Ágika győz a korszerű géllel – szomorú jelképeként "életre valóbb voltának".
Fazekas ezúttal sem hagyja a végletekig sűrített drámát fordulatok nélkül. Ezek persze, csak elsőre meghökkentők, mert igazából tökéletesen beleillenek abba kicsiny, de társadalomrajz-igényű világba, amit – a viták hevében metaforákig izzó párbeszédekkel és néhány egyszerű hangeffektussal - fest. A meglepő, de mégis sorsszerű fordulatok annak a szimbólumai, hogyan képes az agyonra nyomorított, agyonra becsapott kisember saját pokoli paneljén, szubjektív és objektív vesztegzárján még egyet és még egyet srófolni a végzet.