A megnyitó szövegét fogadjátok olyan megértéssel, kérlek, ahogy szánom.
Az új anyag miatt némileg feljogosítva érzem magam, hogy olyan dolgokról beszéljek, amiről talán nem illendő. Vicces sem lesz és talán igazságtalan.

Elvégre, "Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgy is!"

Sok irodalmi és festészeti példa leírja, a hiteles művésznek meg kell járnia a poklot. De mi a helyzet az éggel?

A halál, a búcsúzás társas tevékenység. Azt szokták vigasztalásból mondani, hogy mindig annak nehezebb, aki itt marad. Én ilyenkor kedvesen, megértően mosolygok, belemegyek a kegyes hazugságba. !Már hogy a fenébe lenne annak nehezebb????  Van ideje és lehetősége feldolgozni, értelmezni, változtatni, tanulni belőle.

Mi távozók, magunk vagyunk, minden terhünkkel: a szeretteink fájdalmával, az el nem végzett feladatainkkal, a meg nem húzott vonalakkal.

Milyen piszok dolog eleve az, hogy valaki felteszi az életét arra, hogy felkutassa, megmutassa nekünk a valóságot, de van egy pont, ahonnan majd nem engedik vissza elmesélni, megrajzolni, milyen volt. Igazságtalan. Nem tehet mást. Elmegy a határokig, amit EMBER csak képes megmutatni a teljesség igényével. Elvégre, ha a feltevés igaz, és megértjük a körülöttünk levő rendszer szerkezetét, abból rekonstruálhatjuk a nem látható valóságot is.

A halál mégis társas tevékenység. Köztem: a tudatom és fizikai, testi valóm között. Két valóság között, amik kezdenek elválni. Cipelem ezt a fáradt vackot. Egyre kevésbé csinálja, amit AKAROK. Türelmetlen vagyok vele. Bosszant, terhemre van. Én ennél sokkal többre vagyok HIVATOTT. Még mindig nem értem el, amire elhívtak, vagy csak nem vettem észre?

Ki szánta ezt nekem? Kivel folytatok párbeszédet? Kiről szólnak ezek a rajzok tulajdonképpen? (Bandy a születésnapján épp’ csak megemlítette, hogy belenyilallt a fájdalom: önvédelemből szokásos rossz humorommal ütöttem el a dolgot – mindig nevetek, ha valami bánt – "Gondolj bele, 41-ben édesanyádnak hogy fájt." Nem mi kértük, hogy itt legyünk. Meghívást kaptunk, feladatot. Ezen a vonalon feszeget fontos kérdéseket a Miért pont én? című kép. Ami nem is a válaszról szól, hanem arról, hogy ki az, aki egyáltalán fel merte tenni a kérdést, addig-addig....amíg eljutott vele....hívja ki-ki, ahogy akarja, kihez.

Magunkban keressük a választ. Itt elérkeztünk a kiállítás igazi lényegéhez. Mégpedig ahhoz, hogy ez a téma csak ürügy, persze a tanítás része is, de igazából egy kézenfekvő élethelyzet. Eszköz ahhoz, hogy az új érzések új rendszereket kényszerítsenek ki, új utakat kutassanak.

Mert a rajzokban megszűnik a fizikai és szellemi ellentmondás. A vonalakon nyoma sincs fáradtságnak. Megszűnik az idő. Koncentráltak, dinamikusak, lendületesek. A téma csak segíti az új szerkezetet: egy idő után nem vagyok hajlandó megalkudni...testem és szellemem elkezd szétválni: a társastánc (haláltánc) megkezdődik. A föld ritmusai, a fák törzse egyre erősebb. Az egyik legszebb kép itt, amikor az eddig eget és földet összekötő fa drámaian összenő az alakkal. A hangsúlyok áthelyeződtek, a fa törzsén vannak....

A fű már nem puha, felfelé törő, hanem vastag, nyomasztó, fogvatartó.....az ég elválik...önálló szerkezetet kap, saját fejezetet. Egyre szervezettebb, összetettebb szerkezetű, érthetőbb és otthonos.

Van még egy, a képeken váltakozó lényeges, párhuzamosan futó szerkezeti kulcs, szavakkal így mondanám: alászállás vagy zuhanás. Az alászállás során "belehelyezkedünk" a problémába, emelt fővel viseljük. 19 kép. A zuhanás során a nehézséget elszenvedjük. Fejünk meghajlik, a váll vonala alá kerül: 18 kép. De 9 képen megjelenik mindkettő, sőt a magasan (égben) levő alak feje hajlik meg. Ha művészettörténész lennék, az előbbieket kelet és nyugat kulturális harcaként értelmezném. Így csak simán egy alkotó vallási és művészeti műveltségének és megértő teljességre törekvésének látom, szent írások tárgyilagosságán túlmutató bölcsességnek.
Egy képen padig a fej maga feloldódik az elhívó alakba, a történet összeér.

 

Persze megjelennek hétköznapi élethelyzetek (mint egy kiállításmegnyitó – kinek, mi a hétköznapi, persze), amik ebben a kontextusban még fontosabbnak tűnnek. És van még egy, látszólag nem ideillő kép. Ahol nem megszokott módon szerepel egy szimbolikus figura. Szándékosan nem mondom el, mi az. Nem is csak szimbólum, eszembe jut róla egy példázat. Egy olyan történeté, ami megint csak arról szól, hogy az alkotó hogyan készül hosszú időn keresztül megrajzolni valamit, amit a döntő pillanatban tesz csak oda.
Ne legyünk naivak, itt is minden pontnak döntő fontosságú helye van.

Ez egy nagyon nehéz anyag, otthonülős, egyedül merengős, egy-egy képpel hosszan beszélgetős. De elégedjünk meg legalább ma a körülményekkel, használjuk ki, hogy végre közösen, nyíltan beszélhetünk soha ki nem mondott dolgokról. Sose mondjunk le arról, hogy megközelítsük életünk miértjének megértését. Legyünk őszinték, megszállottak. Legyünk türelmesek és igazságosak. Tegyünk rendet.
"Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is."

 

Szula Zsuzsi