Amikor Drótos Tóth Gábor képeiről beszélgetünk – időről időre –, az időre terelődik a szó. A "mennyi idő alatt"-tól a "milyen időkig nyúl vissza Gábor művészete" kérdésig.
Itt most röviden, az eddigi legnagyobb battai kiállítás kapcsán, arról az időről is kell beszélni, hogy mi mióta is ismerjük egymást. Hát, kérem, ősszel lesz pont 45 éve! Akkor még természetes szemtelenséggel bíró kamasz srác volt, amikor az azóta sajnos elhunyt Póhli Tivadarral lerohanták az akkor már nem is olyan fiatal népművelőt – vagyis engem – egy KISZ-Ifjúság Klubbeli előadás után, hogy miért nem például a szürrealizmusról beszélek, és mi ez a duma a "lakáskultúráról" (1974-ben!)? Kiderült, hogy mindketten rajzolnak, festenek, de olvasnak is hozzá – ami már akkor is nagy ritkaság számba ment. Gábor írt is, és ő is zenélt. Ők lettek az első tanítványaim.

Azóta, mint mondám, eltelt ez a 45 év! Most, amikor ezt a kiállítást rendeztük, Gábor elhumorizált azon, hogy a szakirodalom szerint, aki ezüstvesszővel dolgozik, jó annak olajfinomító mellett lakni, mert ott gyorsabban patinázódik az ezüst. Patina rajtunk is van, s remélem, inkább nemesített, s nem korrodált...

Gábor azóta is ír, fest, rajzol, kiállít, de mégis jogász lett, a neve előtt a "dr" eredetileg doktort jelent. A "drótos" az igazi énjére, az ezüstvesszőt használó művészre utal. Ez a legkedvesebb technikája.

És itt jön az "idő" második értelmezése. Nem csak arról van szó, hogy az ezüstvessző technikája milyen régi – a grafit felfedezése előttről való –, hanem ezt a légiesen finom technikát használva Drótos Tóth a régi mesterek bőrébe bújik, vagy inkább hagyja, hogy ezek a csodált elődök költözzenek a lelkébe, fogják és vezessék a kezét. Egyfajta időutazáson veszünk részt vele és velük az elképesztően okos németalföldi reneszánsztól az angol és francia romantikán át Escherig és persze, Tóth Gáborig.

A képek mind előképekre mennek vissza, szó szerint is, de főleg a szónak megemelt értelmében, hol humorral, hol alázattal tesz az eredetihez valami "drótost".

Ilyen és mégis nagyon más az a sorozat, amiben a hátborzongatóan aktuális száz év előtti "Nagy Háborúra" emlékezik. Hiába a technika szépsége, nincs "megszépítő emlékezet"! Az első világháborús képek közé kontextusba helyezett szép rajzok és festmények újra és újra felteszik azt a kérdést, amit már akkor a DADÁban is nekünk szegeztek: van-e értelme a szépség keresésének, van-e egyáltalán szépség?
Persze, hogy van. És bizony, szükséges is tudni észrevenni, megfigyelni, érteni és magunkba építeni a Világban mindennek ellenére meglevő szépséget!

És itt jön az időre vonatkozó kérdések harmadika: a feltűnően aprólékos technikához mennyi időre van szüksége a művésznek? Na, ez az igazi civil kérdés! Aki valaha is nem csak "csinált" valamit, hanem "alkotott", az tudja, hogy a valamit-teremtésben egészen más időviszonyok vannak. (Tényleg, sok volt vagy kevés Istennek az a hatszor huszonnégy óra?)

Feltűnő az ezüstvessző- és a tusrajzok finomsága és a festmények agresszív ereje közötti különbség. Gábor vallomása szerint a festményeken az a küzdelem kell, hogy látszódjon, ahogy ő a legártatlanabbnak tűnő téma mögött is meghúzódó súlyos kérdésekkel birkózik. Hát birkózik az anyaggal is, rétegről rétegre, és ebbe a küzdelembe bevonja a nézőt is.

A vonalas rajzokban aztán megpihen: az ezüstvesszővel való munka szépsége gyönyörrel tölti el. A tusrajz vékony vonalai közt elmerül, feloldódik, eltűnik a papír mögötti világban.
Az alkotó küzdelem és a gyönyörködtető alkotás időn kívüli, időn túli fogalmak.

Ennyit az időről és Drótos Tóth Gáborról.