Nincs más dolgunk a szeretésen kívül
2019-04-15 - Az emberben előbb-utóbb felmerülnek kérdések. Merre tartunk, hova? Az nem lehet, hogy sehonnan sehová. Vagy mégis? Ezekre a fel-felbukkanó dilemmákra kereste a választ a Felhőjárók Mozdulatszínház idei költészetnapi műsora. Az estéről és az előzményekről Rédli Évával beszélgettünk.
A Sérültekért Alapítvány több mint másfél évtizede kezdte el különleges költészetnapi estjeit, amelyeken egy helyi közösség (a város és környéke) jellegzetes arcai, meghatározó személyiségei lépnek színpadra fizikai, szellemi hátránnyal, betegséggel élő, "sérült" embertársaikkal együtt. A produkció, ami létrejön, évről évre szívbe markol, mert jellemzően őszinte, eredeti, művészi, magas színvonalú, de sokat változott is az évek során. A más-más előadóra épülő műsorszámokból épülő "ünnepi összeállítás" mostanra inkább letisztult, egységes színvonalú, egyetlen ívű, szerkesztett darabbá vált, amelyben az összes szereplő egyszerre van jelen. Talán jobb lenne nem is beletapsolni, mert félő, hogy a hang összetöri azt a finom, feszülő hálózatot, ami alkotó energiákból, figyelemből és szeretetből épül a színpadon.            

Pedig "a Felhőjárók nagyon tudnak fürdőzni a tapsban" – mondja Rédli Éva, az egyik alkotó és szereplő. Testvérével, Szélpál Stefivel a kezdetektől rendezik a különleges költészetnapokat, de a szerző- és rendezőpáros az utóbbi években Stefi lányával, Szélpál Eszterrel egészült ki, és ha már említésre került a család, a színpadon egyre markánsabban megjelenik Eszter testvére, Szélpál Péter is. No meg a Dunamenti Kővirágok Énekiskola – Soós Marci társulata. Hogy megnőttek ezek a gyerekek! – mondhatnánk elámulva, a szavak sokrétű és mély jelentésével, mert akiken néhány éve még részben azért hatódtunk meg, mert olyan imádnivalóan éretlenek voltak, lassan kész felnőttként, művészként csalnak a szemünkbe könnyeket. Óriási dolog, hogy az érettségi vizsgák, a Nyomorultak újabb bemutatója előtt, fiatalságuk minden kihívása, feladata mellett ismét vállalkoztak a szereplésre, és mindössze három közös próba után "együtt tudtak lélegezni a színpadon a Felhőjárókkal, és fordítva". "Imádnivaló, érzékeny, tehetséges gyerekek. Egy dallam szól bennünk, egy srófra járnak a gondolataink."
Éva szerint a "sérültekhez" való odafordulás, a teljes elfogadás esszenciája, amit a Kővirág társulat tagjaitól látunk a színpadon. Talán úgy lehetne leírni, hogy partneri figyelem, tisztelet, gyengéd szeretet. Valamifajta óvó csodálat, amelyet valószínűleg minden egyedi, élő megérdemelne a világtól, de nyilván nem kapja meg.

"A Felhőjárókra egyre kevésbé tudok sérült emberekként gondolni – mondja Rédli Éva a saját viszonyáról. Szerintem a kihívással élő kifejezés sem megfelelő. Különlegesnek látom őket, csodálatos velük együtt lenni, annak ellenére, hogy súlyos terhek nyomják a vállukat, és komoly küzdelmek jellemzik a hétköznapjaikat. Vagy talán éppen ezért."
László Bandy "örökös tagként", jó ideje a Sérültekért Alapítvány állandó közreműködőjeként, Mülhauser Martina pedig most először lépett színpadra a speciális költészetnapon. Saját szerzeményét énekelte és gitározta, amelyre Felhőjáró-koreográfia született.      

A témát – Ég és föld között - talán a Felhőjárók és művészeti, terápiás vezetőik életkora ihlette. Miközben sokan még mindig "felhőjárós fiatalokként" emlegetik őket, már régóta nem azok. Legalábbis, az életéveik számát tekintve. "Annyi minden rossz történt mostanában, ismerősök, barátok betegsége, elvesztése." Mindez "dolgozott" az alkotás folyamán.  

Milyen válaszok születtek közben? Mindent elmond a mottóinak választott Weöres Sándor idézet – "benned a létra". "Nincs más esélyünk, mint bízni abban, hogy tartunk valahová, mint élni minden pillanatban, és nincs más dolgunk a szeretésen kívül."