Az alábbiakban László Bandy megnyitó beszéde olvasható.

Amikor ennek a kiállításnak a címét kitalálta – Szálkák és Tövisek – megkért, hogy találjak valami verset, és ha lehet, mondjam is el a megnyitón. Azonnal adódott, hogy Pilinszky SZÁLKÁK kötetéből keressek. És, íme, találtam is olyat, amiből kiindulhatunk:
ELÉG
A teremtés bármilyen széles,
           ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenül kitárul.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint

            megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonul a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka a szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

 

Igen, elég egy váratlan gesztus, Homolyánál egy váratlan tárgy, és a szűken értelmezett világ – az értelmetlennek értelmezett világ – váratlanul kitágul. Sokszor ez a kitáruló világ még értelmetlenebbnek tűnik, de csak addig, míg fel nem ismerjük az addig felismerhetetlen és új igazságot. Ekkor ez olyan erővel tör ránk, hogy kitör belőlünk  a nevetés.

Ez a nevetés a tiltakozva elfogadás hangja: "Elfogadjuk az elfogadhatatlant."

Homolya Gábor eszköze ez a váratlanság. "Hogy kerül a csizma az asztalra?" A nem odaillő egyszercsak új, súlyosabb jelentéssel bír. A csizmába belefér az egész történet. A Történelem.

A tárgyak megszűnnek azok lenni, amik eddig voltak a jelenségek szűk világában, anyagukat elvesztve átszellemülnek. Ez a művészet varázsának a technikája. Egy hagyományos táblaképen sem festéket látunk vászonra kenve, hanem tájat, csendéletet, szép nőt. A szobor márványsimasága alatt megindul a vérkeringés. Az átszellemült anyag szárnyra kel és magával ragad és átvisz saját kitágult világába.

"Láthatóvá tenni a láthatatlant"- mondják az ikonfestők. Olyan összefüggésekre jövünk rá, mikről eddig azt hittük, hogy nem is sejtjük. S közben nevetünk.

Kell nevetni, mert ezek a talált, gyűjtött, lett tárgyak olyan váratlan kapcsolatokba kerülnek, hogy meglepetésünknek hangot kell adni. Hogy mi mindenből lehet arc, madár, feszület; hogy mi minden összehordott tárgy, kép, szöveg nyit meg egy-egy történelmi, szakrális vagy érzelmi távlatot; hogy amikor már jól végignéztük a legapróbb részleteket is, felfedezünk egy még apróbbat és így áll össze teljesen új értelmes mondattá, akkor nevetni kell.

 

Néha persze azért nevetünk, mert nem akarunk sírni.

 

Homolya Gábor szívünk és agyunk húrjain játszik. Játszik velünk. Rávesz, hogy játsszunk. S mi olyan önfeledten és önmagunkra ismerten játszunk, mint tán utoljára gyerekkorunkban. És most már kacagunk.

Mert azt is megtaláljuk a tárgyak összjátékában, amire Homolya sem gondolt: ez itt már a mi játékunk.

Mert ha már Pilinszkyvel kezdtem, hadd mondjam el kedvenc Pilinszky-anekdotámat, ami az Arany János-féle "gondolta-a-fenére" válaszol:
Történt pedig, hogy egy író-olvasó találkozón valaki megkérdezte a költőt: "Ugye, ebben-és-ebben a versben benne van ez-és-ez?" Mire Pilinszky: "Most már benne."

 

László Bandy