Két elterjedt nézet van a "civilek" fejében a művész és a műalkotása viszonyáról. Az egyik – a realista – hogy a művész azért és olyat alkot, hogy eladja és megéljen belőle, a másik – az idealista –, hogy a művész semmiképp sem akar megválni az alkotásától, amihez édes gyermekeként ragaszkodik. A valóságban persze van ilyen is meg olyan is.

Mi valljuk, hogy a kép akkor lesz kész, amikor végre találkozik a közönséggel, az alkotás a néző fejében fejeződik be. Az kevés, ha csak azt látod, amit a művész láttat. Kellenek a saját élményeid és gondolataid, hogy a színek és formák megteljenek azzal a tartalommal, amire éppen (aktuálisan) szükséged van.

A képet haza kell vinni. Nem azért, hogy a szobádat díszítsed vele, s nem is azért, mert "érték", amit birtokolni kell, hanem, hogy együtt élj vele. Mert a jó kép él.

Ahogy te változol, a kép is veled változik. Hűséges társad lesz. Nem az ábrázolt tájra nyíló ablak, mert rajta keresztül saját magadba látsz. Arra a belső világra, aminek gazdagságáról talán nem is tudtál. Ezért jó, ha fogod és hazaviszed.

Persze, ki kell fizetned az árát, mert a művész tényleg abból él. És persze, igaz az is, hogy a kép az édes gyermeke, de boldog lesz, ha ez a gyermek jó otthonra talál, ahol felnő és beteljesül.