Egyetlen találkozásunk sem volt, amikor ne hívta volna fel a figyelmem valami újra, valami addig is látott, de soha ilyen tökéletesen nem értett zenei jelenségre, jelentős emberre, korszakra, eseményre. Igen, sokszor próbálkozott, hogy átadjon tudásából, ismereteiből, próbálja megmenteni az utókornak, amit meg kell menteni. Adni abból az óriási felkészültségből, amelyet igazán senki nem ismerhetett meg, mert nem tudott róla. Nagyon keveseknek adatott meg, csak azoknak, akik beszélgettek vele, hogy elámuljanak gondolatain, ismeretein. Mert annyira szerény volt, hogy mindig igyekezett háttérben maradni.
Kezdetben az általa készített fényképek hívták fel a figyelmet Istvánra. Mivel mindig maximalistaként, a legapróbb részletekre figyelve készítette fotóit, gyakran hívták, hogy megörökítsen a városban bármilyen szempontból kiemelkedő embereket, együtteseket. Több ezer képéből ezért is készült 2017-ben kiállítás, hogy mások is szembesüljenek tehetségével és a képek jelentőségével.
Nagyon bántotta őt a megváltozott világ, az, hogy az általa kimunkált precíz nyilvántartás helyett az új rendszerek már csak felszínesen rögzítették a tényeket, pedig mindannyian tudjuk, hogy az igazi lényeg a részletekben rejlik. Ő az egyes zeneműveket sok tucat szempont szerint osztályozta, így minden egyes zenei anyagról rendkívül sok információt tárolt. Ha valaki bement hozzá a könyvtárba és keresett egy zenét, de nem tudta a szerzőt vagy a címet, viszont emlékezett egy hangszerre, egy előadóra, bármire, ő biztosan be tudta azonosítani és meg tudta keresni a felvételt. Azonban a változások eredményeként eljött az idő, amikor már sem a nyilvántartására sem a Zenei Könyvtárra nem volt szükség többé, amibe ő szépen lassan belebetegedett.
Mindig emlékezni fogok, milyen csodálatos volt a közös munka azon könyvtári zenetörténeti előadások során, amelyek közül harmincat vele készítettem el. Milyen igényesen és tartalmasan járult ezekhez hozzá saját tudásával. Hosszú órákon át digitalizálta a régi felvételeket, hogy a hallgatóság zenei élményét a régi hanglemez reccsenése se zavarja meg. Kincsekre – például hírességekkel készült interjúkra, felvételekre - hívta fel a figyelmemet, amelyek hatalmas értékei a városnak, hiszen sehol máshol nem lelhetők fel.
Már a nyugdíjas évekre készülve saját felvételeit, előadásait digitalizálta, hogy megmentse a jövő generációinak, de sajnos, a munkának csak a töredékét tudta elvégezni. Rendkívüli aggodalommal töltötte el, hogy elveszhetnek a város számára kortörténeti dokumentumnak minősülő, ifjúsági klubban készült, szalagos felvételek, mert nincs idő, lehetőség és ember a digitalizáláshoz.
Remélem, lépések történnek majd annak érdekében, hogy ez ne így legyen, és megmaradjon az utókor számára a rengeteg érték és dokumentum - például a Kun Péterről szóló anyag -, amelyet összegyűjtött nekünk és babusgatott egész életén keresztül, mivel látta, hogy mennyire fontosak Százhalombatta - nemcsak - zenei múltjának dokumentálása érdekében.
Kedves Szép István, megnyugtatlak. Olyan sok nyomot hagytál Százhalombatta életében, hogy soha nem felejtünk el. Még sok-sok évig hálásak leszünk neked, hogy annyi értéket rögzítettél kép- és hanganyag formájában.
Egy igaz ember ment el közülünk, aki tartását, törekvését, értékközpontúságát, emberi jóságát tekintve minta lehet mindannyiunk számára. Nyugodjon békében!
Csehák Izolda