Nagyon érdekes kor ez, amiben most vannak. Még él bennük a gyermeki cserfesség, de az szó szerint a nap bármelyik pontjában átbillenhet daccá. Elég csak annyi, hogy erősen esik kint az eső, ezért nem tudunk az udvarra menni, vagy elfelejtett tornacuccot hozni, ezért nem tud menni a sportszakkörre, de más meg igen. Tanító néni legyen a talpán, aki szót tud velük érteni minden pillanatban, aki képes mindegyik gyerkőcöt megérteni a maga működési elve szerint és igyekszik minden forrongó kis lélekkel ugyanannyit foglalkozni.
Ebben az évben negyedikes gyerekeket tanítok, és úgy érzem, hogy jó úton haladunk együtt. Mert bizony a gyerekkel együtt kell haladni, nem előtte futni lóhalálában, nem is utána koslatni, hadd vigye az ösvény, amerre csak akarja, hanem mellette. Szépen, együtt, segítve őt a közös úton és érdeklődve hallgatni, mi mindent vesz észre a világból és mi minden foglalkoztatja azok közül az ingerek közül, amik érik: miközben az iskola felé tart, mikor a szünetben játszik, mikor otthon kikapcsolódik.
Negyedikes gyerekeket tanítok, és azt tapasztalom, hogy nem mindenki tud (vagy akar?) velük együtt haladni. Van ilyen pedagógus sok, de ami ennél talán kicsit szívszorítóbb, hogy sajnos sok ilyen szülő is akad. Olyan felnőttek, akik nem tudnak mit kezdeni a sok információval, amit a gyerek rájuk zúdít, ezért inkább elzárkóznak, vagy nem éppen úgy kezelik a helyzetet, hogy a legjobb megoldás szülessen a végén.
Negyedikes gyerekeket tanítok, amihez az is hozzá tartozik, hogy sokat vagyok velük délután a napköziben. Tanulunk, zenét hallgatunk, kreatív foglalkozásokat végzünk és beszélgetünk. Hosszan és sokat beszélgetünk mindenről, ami őket érdekli és foglalkoztatja. Honfoglalózunk, társasozunk, festünk, maketteket készítünk és LEGO figurák speed build videóját nézzük, hogy sikerüljön a játékot összerakni és közben megtudom, hogy melyik játék mennyibe kerül, hány részből áll a lánctalpas kocsi alja és mennyire fantasztikus ez az egész. Ha kifogynak a szóból, tudom, nem azért van, mert nincs mit mondaniuk, hanem mert nem tudják, hol is folytassák. Ekkor jön az én szerepem: a kérdezés. Kérdezek arról, amit mondott. Megragadok egy falatnyi információt, ami még rejthet kincseket, és rákérdezek. Nem kritizálom, nem javítom ki, egyszerűen hallgatom és érdeklődöm. Ekkor már hallom is, ahogy a gondolatok sorbarendeződnek a fejecskéjükben, hogy aztán lavinaként újra lehengerelhessenek a tudásukkal. Mert az is van nekik rengeteg. Mindenkinek másról.
Negyedikes gyerekeket tanítok, akik többször kérdeztek már meg engem is: Bogi néni, akkor elmondhatom? Bogi néni, ez téged tényleg érdekel? Bogi néni, tényleg meghallgatsz? Az én válaszom mindig ugyan az: Igen, érdekel. Igen, hallgatlak. Igen, mindent elmondhatsz, amit szeretnél, ami bánt, amiről van véleményed és ami szerinted vicces vagy szomorú. Engem Te érdekelsz, így az is, amit mondani szeretnél. Azt is tudják már, hogy ezekre a beszélgetésekre nem feltétlenül a tanórán kerül sor.
Negyedikes gyerekeket tanítok, akik kamaszodnak és nemsokára kicsit “becsukódnak" majd a felnőttvilág elől és a kortársakban találják majd meg inkább a beszélgetőpartnert. Ez főleg akkor fog majd nekik gyorsan és könnyedén menni, ha nincs is ki elől “becsukódni", mert eddig sem mondhatták el a gondolataikat annak, akinek szerették volna anélkül, hogy a szó bennük ne maradt volna, hogy kritizálás ne érte volna őket, vagy ha miközben beszéltek, nem láttak olyan szempárt, amely az övéket keresi és csak rájuk figyel – nem a tévére, nem a tabletre, nem a telefonra, nem az újságra, hanem rájuk.
Kedves Szülők és Pedagógusok! Amikor időnk csak egy kicsit is engedi, ha látjuk, hogy valami nagyon boldoggá teszi vagy nagyon elszomorítja a gyerkőcöt, ha jönne és mondaná, de mi talán nem is értjük minden szavát, legyünk ott és hallgassuk meg őket! Legyünk kíváncsiak és érdeklődőek! Ha jobban ismerem, akkor tanítani is jobban fogom tudni. Figyeljünk rájuk, kérdezzük őket, amíg még lehet, amíg még mondanák, és akkor a kamaszkorban talán kevesebb konfrontáció jellemzi majd a kapcsolatunkat velük.
Tornai Boglárka