Sportré - Ilinyi János, életműdíjas
2017-03-30 - Életműdíjjal tüntette ki a százhalombattai önkormányzat Ilinyi János kajak-kenu edzőt az idei városi sportgálán. Az idén hetven éves, magasan elismert gépészmérnök műszaki szakemberként, trénerként és klubvezetőként is a mai napig aktív. Konferenciákra jár, konferenciát szervez, tanít, tudományos, szakmai szervezetekben tevékenykedik, de sportvezetőként is továbbképzéseken vesz részt. Saját testének karbantartására napi két órát fordít. Úgy véli, ennek komoly szerepe van abban, hogy elégedett embernek érzi magát.
Már gyermekkorában elköteleződött a vízisportok mellett. Nagyszüleivel a Balatonon töltötte a nyarakat. Egyesületben evezni csak 14 évesen kezdhetett el, az akkori 16 kilós hajók kezeléséhez ugyanis komoly fizikumra volt szükség. Tizenegy évig versenyzett a Budapesti Építők kajak-kenu szakosztályában. Ott ismerte meg a feleségét is, akivel 46 éve házasok. Amikor elvégezte az egyetemet és a Dunai Kőolajipari Vállalat százhalombattai üzemében helyezkedett el, abbahagyta a versenyzést és edzőként folytatta sportpályafutását. Generációk nevelkedtek a keze alatt, akik közül sokan országos, illetve nemzetközi hírű sportolókká váltak. Ő maga sokkal fontosabbnak tartja, hogy akik tartósan lejártak a DESE-be, azok felnőttként is teljes-, boldog életet élnek. Közel ötven éves edzői pályafutása során egyetlen alkalommal sem vett fel fizetést.

- Hogyan vált a sport az élete elválaszthatatlan részévé?
- Hatodikos voltam, amikor új testnevelőtanárt kaptunk. Harminchárom fekvőtámaszt nyomott le egyhuzamban, és kíváncsi volt, mi mennyit bírunk. Én egy hét gyakorlás után ötvenet tudtam, azután rászoktam, hogy minden reggel háromszázat végezzek. Amikor két éve megműtötték a csípőmet, átmenetileg csökkentenem kellett a terhelést, de kezdek visszatérni a régi szintre. A sport nem arra való, hogy az ember idő előtt elhasználja a testét. Bizonyos életkor felett különösen nem a teljesítmény fokozása a cél, hanem az, hogy fenntartsuk az egyensúlyt a szervezetünk és a természet között.  Hogy egyáltalán sportolni kezdtem, azt a víz szeretete motiválta. Számomra nem is igazi sport, amely elszakad a természettől. Evezni a Dunán, amely fölött mindig frissebb és tisztább a levegő, mint akár ötven-száz méterre a parttól, egészen más, mint egy konditerem.

- Mégis minden reggel két órát kondizik.
- Igen, de nyitott ablaknál! A három fiunk már régen nem lakik velük, de a szobájukban megmaradt a bordásfal, a boxzsák, az evezőgép, a szobabicikli és a súlyzókészlet. Ha csak nem kell hajnalban elindulnom otthonról, ott kezdem a napot, miközben a feleségem az uszodában ússza le a háromezer méterét.

- Milyen eredményeket ért el versenyzőként és miért hagyta abba az élsportot?
- 1967-ben négyesben és párosban is junior magyar bajnok voltam, emellett szép sikereket értem el nemzetközi versenyeken is. Amikor dolgozni kezdtem, egy ideig még visszajártam a Margit-szigetre edzeni, munkaidő-kedvezményt is kaptam, de viszonylag hamar beláttam, hogy választanom kell. A válogatott szint eléréséhez nincs elég időm a sportra, a sportállás viszont a komolyabb szakmai teljesítményhez kevés. Jelentkeztem a DESE-nél, de mivel az ottani edzőt éppen akkor vitték el katonának, Szabó Tamás szakosztályvezető azt mondta: "Ne evezz, inkább foglalkozz gyerekekkel! Hozok gyereket." És hozott is. Azután a gyerekek felnőttek. A legtöbbjükből kiváló szakember lett, azután sokan ugyanolyan dilemma elé kerültek, mint én, és edző lett belőlük. Így alakult, hogy bár végig az én szakmai irányításom alatt működött a DESE, korántsem egyedül foglalkoztam a gyerekekkel.

- Mit tart a DESÉ-s évtizedek legnagyobb eredményének?
- A legértékesebbnek azt tekintem, hogy sikerült ezt a nemzetközileg is elismert sportágat meghonosítani egy olyan helyen, ahol nagyon jó lehetőségek adottak hozzá. Sok országos bajnokot sikerült nevelni, de nem vagyok abban biztos, hogy a bajnokok a legboldogabb emberek. Mindig azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan legyenek a rendszeres mozgás által kiegyensúlyozottak, egészségesek, elégedettek. A sport ehhez csak eszköz és nem cél. Ha jól használjuk, jó dolgokat lehet vele elérni, ha rosszul, akkor rosszat is, de az már számomra nem sport.

- Akkor sem használna illegális eszközöket, ha egy olimpiai érem lenne a tét?
- A mi időnkben a zsíros-lekvároskenyér-poharas tejföl kombináció, illetve a zabpehely számított "titkos receptnek". Akkoriban kezdtek bejönni nyugatról a másféle szerek, amelyeknek a hatását senki sem tudta kiszámítani. A szemünk láttára halt meg Granek István, a válogatott vezetőedzője, aki magán kísérletezett, de akadt sporttársam, aki húsz évesen hunyt el rákbetegségben szinte pillanatok alatt. Már akkor lehetett tudni, hogy mindez nem játék.

- A saját gyerekeivel is sikerül megszerettetni a mozgást?
- Szerencsére őket is vitték a nagyszülők a Balatonra, a Velencei-tóra. Sok sporttágat kipróbáltak és a mai napig sportolnak, rendszeres résztvevői a Kékszalag vitorlásversenyeknek. Mi semmit sem erőltettünk rájuk. Úgy gondolom, tíz éves korig csak a három alapsportággal érdemes megismertetni a gyerekeket. Atletizáljanak, ússzanak, tornázzanak! Ha jók benne, maradjanak, ha kevésbé, keressenek mást! Akinek például nincs kitartása az úszáshoz, abból még nagyszerű vízilabdás lehet.

- Több mint harminc év alatt körülbelül ezer gyereket tett vízre és látott el életre szóló útravalóval a DESÉ-ben. Szomorú időszak lehetett, amikor a városi szinten meghatározó egyesületet ellehetetlenítette, majd meg is szüntette a Dunamenti Erőmű akkori vezetője.
- Máig érthetetlen számomra, ami történt, illetve nem tudom másként értelmezni, mint egy sérült személyiség hatalmi ámokfutásaként. Hogy mégse haljon meg a DESE, Valkusz Pali kezdeményezésére létrejött a Dunafüredi Vízisport Klub, de én úgy éreztem, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy mindent elölről kezdjek. Az utánpótlásneveléshez komoly tárgyi feltételek szükségesek. Nem akartam újból evezve kísérni a gyerekeket a vízen. A 14 év felettieknek, akiket már egyedül is el lehet engedni, Bécsi Tamással és Székfi Gézával alapítottunk új egyesületet, a Kajakmesterek Klubját. Felépítettük a hajótárolót a dunafüredi kikötőben, és végül úgy alakult, az egyesület mindenese lettem. Edző, takarító, sofőr, karbantartó vagyok, pályázatokat írok, nevezek, adminisztrálok, követem az aktuális változásokat, amihez egyébként egyre kevesebb a türelmem. Az utóbbi években ugyanis egyre több a szabály, ami semmi másra nem jó, csak, hogy megkeserítse a mindennapokat. Például minden egyes pályázathoz új közjegyző által hitelesített aláírásra van szükség. Ötvenezer forintos állami támogatáshoz jutni nagyjából ugyanekkora költséggel lehet.

- Az utóbbi években hallatlan népszerűségre tett szert a városban egy újabb evezős sport, a sárkányhajózás. Ennek a meghonosításában is jelentős szerepe van.
- Jelenleg hatvan-hatvanöt sárkányhajóssal foglalkozom. A derékhadat korábbi élsportolók alkotják, akikkel Százhalombattát képviseljük az országos versenyeken. A társaság másik fele a tavi sárkányhajóversenyeken verbuválódott össze a Napsugár, illetve a Százszorszép Óvoda dolgozóiból és a gyerekek szüleiből. Nagyon sokat fejlődtek. Óvó néni létükre is megállják a helyüket a legkigyúrtabb fiatal legények között.

- Saját jogon szokott még versenyezni?
- A masters OB-kat pár éve abbahagytam, de a sárkányhajó-versenyeken még részt veszek. Persze, csak akkor, ha valamelyik csapattag váratlanul kiesik. Az edzéseken a többiekre kell figyelnem, nem tolom előre magam.

Hozzászólások
Gratulálok János! Ha van valaki, aki megérdemli ezt a díjat: akkor az te vagy!
Pogány András
Kedves János!

Nekünk, a DESE akkori gyerekeinek János bácsi voltál. Őszintén mondhatom, szerettünk, azt meg kiváltképp szerettük, ha a sárga Skodával  - edzés után - felvittél minket gyerekeket a lakóra. :)

Jó volt kajakozni, sikerek is voltak, emberi oldalról is jó volt a DESE. 

Jó egészséget kívánok!
 
Bakos József