,,Feldolgozni nehéz volt ezeket, sokan sírtak. Én is sírtam, de a végére megkeményedtem."

 Stutz Ádám

 

Talán kevesen tudják, de a százhalombattai óváros szívében él egy 90 éves bácsi, aki megjárta a poklok poklát. Történelem nincs emberek, sorsok nélkül, a történelmet mi írjuk. Az iskolában már mindannyian megtanultuk, hogy a háború milyen szörnyűségekkel járt, milyen sok borzalmat kellett az embereknek elszenvedniük. Abba viszont már kevesebben gondolunk bele, hogy ezeket a szörnyűségeket a ma még élő embertársaink is átélték. Ilyen ember Stutz Ádám bácsi is, akit szülőfalujából, Taksonyból, 1945. január 6-án hurcoltak el 5 év kényszermunkára a Szovjetunióba.

1945 januárjában még javában zajlott Budapest ostroma, de már a szovjetek által elfoglalt területeken elkezdték összeszedni a német származású munkaképes lakosságot. Német származás..., hogy mégis mit jelent ez a kifejezés mai napig nem tisztázott pontosan.
Kevesen tudnak róla, de a Magyar Állam a 2015-’16-os évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé nyilvánította. Ennek köszönhetően számos, könyv, dokumentumfilm és kiállítás született a GULÁG/GUPVI témában, hogy az emberek figyelmét felhívja arra a több, mint 800.000 magyar emberre, akiket a szovjet rendszer igazságtalanul meggyötört.

Nemrég megjelent könyvünk témája, ennek az időszaknak egy töredékét dolgozza fel, a Málenkij robotot, amikor is a korabeli Magyarországról közel 300 ezer civil embert hurcoltak el "csak egy kis munkára", ebből a kis munkából öt év lett, az öt évből elfelejthetetlen szörnyű emlékek. Így járt Ádám bácsi is, aki saját kezeivel temette el a holtakat (barátait, szeretteit), mert bizony ez volt az ő "feladata".  

A könyv maga egy történelmi szakkönyv, tanulmánykötet, forrásgyűjteménnyel és riportokkal egybekötve. Összesen 53 interjú olvasható benne. Tizenkettőt még Szebeni Ilona készített el 1992- és 1993-ban, amikor járta az országot túlélők után kutatva. Két interjúgyűjteménye jelent, meg mely mai napig számos kutató alapmunkája. Nekünk személyesen 9 túlélőt sikerült megszólaltatnunk, 32 riportban pedig az elhunyt túlélők családtagjai szólalnak meg. Könyvünkben található három olyan különleges elbeszélés, melyeket maguk a borzalmakat átélt taksonyi lakosok készítettek. Visszaemlékezések a túlélők tollából, hogy ők hogyan is élték meg ezeket a szörnyűségeket.

A mű a Dunavarsányból és Taksonyból elhurcolt emberek életének állít emléket. Taksonyból a Historia Domus alapján 736 embert hurcoltak el kényszermunkára, míg Dunavarsányból 25 embert vittek el "csak egy kis munkára". Mivel a taksonyi elhurcoltakról pontos számadatunk nincs, ezért a dunavarsányiakkal együtt kerekítsünk 800 főre. A két községből elhurcoltak 800 főt! Ez az országos átlaghoz képest is hatalmas szám! A közel nyolcszáz elhurcolt közül, több mint 300 elvesztett honfitársunk mai napig méltatlanul egy jeltelen krumpliföld alatt kiáltanak az igazukért. Gárdonyi Adrienn, könyvünk "Utam a múltamhoz" című fejezetében részletes leírást ad, hogy 2009-ben, egy tanulmányi kirándulás alkalmával, milyen állapotokat talált a volt szovjet lágerekben, a mai Ukrajna területén.

A kötet röviden bemutatja a két község életét, a Málenkij robot politikai hátterét, hogy mégis milyen megalkuvásokon nyugszik több százezer magyar honfitársunk élete, tisztázza a GULÁG/GUPVI fogalmak közötti különbséget. Az interjúk mellett található egy tudományos összegzés is a kötetben, mely a kényszermunkára elvitt emberek összeszedésétől a hazajövetelükig ad egy átfogó képet az olvasónak. Ebben a fejezetben próbáltuk kicsit megközelíteni a nők szenvedését, hogy egy fiatal nőnek, lánynak milyen borzalmakat kellett átélnie a Donyeck-medence lágereiben. A megerőszakolásoktól kezdve, a hírhedt injekcióig minden terítékre kerül. Ma már nem szabad olyan korszakot élnünk, hogy ezekről, az emberiség ellen elkövetett bűntettekről ne beszélhessünk!
"A legrosszabb emlékem erről az időszakról az ahogy bántak a lányokkal. A legnehezebb munkákat kapták. Szegény kislányok, borzalmas volt látni, ahogy szenvednek."- Stutz Ádám

Szó esik a lágerek körülményeiről, higiéniai helyzetéről, élelmezésről, arról, hogy milyen volt a kapcsolattartásuk a helyiekkel és az otthon maradtakkal, a munka körülményekről és a mindennapi életről. Könyvünkben külön kiemeljük a táborokban zajló hitéletet, hisz községünkben volt egy lelkész növendék, aki életét áldozta volna azért, hogy csak egy kicsivel is jobbá tegye barátai, sorstársai életét. Tábori Nándor önként jelentkezett a "kis munkára", bátor ellenállásával megmentve sokak életét.

Miután hazajöttek, sokaknak nem volt már hova menniük. Míg ők kint voltak, addig 1946-ban megkezdődtek a kitelepítések, és egyben a betelepítések. A taksonyi svábok házaiba kisebb számban a csehszlovák-magyar lakosságcsere által házaik elhagyására kényszerített magyarok kerültek, míg nagyobb számban mezőkövesdi napszámosok. A visszailleszkedés nehézségeiről is írunk. A Málenkij robotról hazajövetelük után osztályidegenként kezelt túlélők sokáig nem leltek megnyugvásra, folyamatos rendőri ellenőrzéseknek voltak kitéve. Aki nem tudott belenyugodni sorsába és nem volt hajlandó megfeledkezni az őt ért veszteségekről, azokra az alföldi átnevelő táborokban még várt néhány év.

"Édesanyám szüleit közben kitelepítették Németországba. Erről anyu semmit nem tudott, mert a hírek és a levelek, ólomlábakon jártak. 5 évet töltöttek abban a pokolban ahonnan nagyon sok szerencsétlen nő meddőként érkezett haza."- Török Istvánné sz. Misek Mária visszaemlékezése édesanyjáról

Sok-sok szörnyűséget kitudnék még emelni a könyvből, de nem szeretnék senkit elrettenteni. Az biztos, hogy nem egy könnyű olvasmány. Biztos vagyok benne, hogy mindenki családjában vannak olyan felmenők, akit érintett a második világháború és az azutáni megtorlások. Nekem csak annyi rémlik, hogy az én dédszüleim mindenen spóroltak, mindent félretettek, jól jön az még..., ők nem hagytak utolsó falatokat a tányéron, mert nem tudták megenni... Ez mind, mind berögzülés, egy szörnyű időszak emlékezete, amiről nem meséltek szívesen. Sokan vannak ma is, akik nem is tudnak róla, hogy nagyszüleiknek, dédszüleiknek milyen szörnyűségeket kellet átélniük. De a történelemi háttér megismerése után értelmet nyer minden cselekedetük, minden félre tett fadarab, minden elfogyasztott kis morzsa, hisz nekik egyszer pár évig még ennyi sem adatott meg.

Sok szeretettel várunk mindenkit, a 2017. február 27-én 17 órától, a százhalombattai Hamvas Béla Városi Könyvtárban, ahol egy előadás keretében megismerhetik a második világháború civil áldozatainak hányatatott évtizedét.

Itt szeretném megragadni az alkalmat és felhívni a figyelmet arra, ha az olvasó családjában a világháború alatt bármi szörnyűség történt és szívesen mesélne róla nekünk, esetleg szeretné, hogy családtagjai egy könyvben méltó megemlékezésként helyet kapjanak, bátran keressen fel minket. A kutatásainkat folytatjuk és tervezzük további publikálásukat. Az emlekezzrank@gmail.com e-mail címen bárki elérhet minket.
Az előadás, egyben könyvbemutató is. A könyv megvásárolható lesz a helyszínen.

 

Makra Mónika és Gárdonyi Adrienn

 

    ,,Stutz Ádám bácsi 1926. november 17-én született. Családjával Taksony¬ban, a Vorstadtban, az Alkotmány utca 26. szám alatt élt. 19 éves volt, mikor elvitték kényszermunkára, 23 éves volt, mikor hazatért.
Egy ember sorsa ebben a három mondatban megpecsételődött.
Hazatérése után, családja nem Taksonyban várta, kitelepítették őket Németországba. 20 év elteltével láthatta csak viszont szeretteit.
Mikor felkerestük a Stutz családot, nagyon kedvesen fogadták a hívásunkat. Ellátogattunk Százhalombattára, ahol Ádám bácsi és fia, ifj. Stutz Ádám várt bennünket.

Hihetetlen volt találkozni azzal az emberrel, akit olyan sokan emlegetttek már nekünk Taksonyban és Dunavarsányban, több alkalommal is olvashattuk nevét külön¬böző szakkönyvekben, láthattuk őt riportokban. Ő is azokkal az emberekkel élt együtt 5 évig a táborokban, akikről az évek óta zajló kutatómunkánk szól.

Mikor találkozásunkkor kezet fogtunk, megborzongtam. Ez a kéz 5 évig dolgozott a legkegyetlenebb körülmények között. Ez a kéz fogta azt a kenyeret, melynek kint az életét köszönhette, dobálta a szenet a csillékbe és temette a halottakat. A mi rokonainkat, a falu népét.

Ádám bácsi úgy mesélt nekünk a 70 évvel ezelőtti szörnyűségekről, mintha csak tegnap történtek volna. Térképen mutatta meg hányattatott útjukat, merre is vitte őket a vonat az ismeretlen felé.

Órákon keresztül beszélgettünk, észre sem véve az idő múlását. Olyan dolgokat tudtunk meg, melyek soha nem láttak volna már napvilágot, ha Ádám bácsi nincs.
Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy napokig a beszélgetés hatása alatt voltunk. Hálásak vagyunk a Jóistennek azért, hogy találkozhattunk egy ilyen remek emberrel, mint Stutz Ádám!

Köszönjük neki az őszinteségét, kedvességét és azt, hogy megosztotta velünk életének ezt a szomorú időszakát! Isten tartsa meg őt egészségben még nagyon sokáig!!!"

(Részlet az Emlékezz Ránk!...című könyvből)