A bringát egy elsőbbségadás kötelező táblához bilincselte. Majd a mozihoz sétált. A kirakat elé állt. Háttal.
Autók tömege száguldott előtte. Délután volt, őrült forgalom. Nem érdekelte. Csak a járdát nézte jobbról balra, aztán balról jobbra. Mint egy eltévedt napraforgó, aki a Napot keresi.
Várt.
Ahogy az órájára pillantott, egyre gyorsabban kezdett verni a szíve. Már jönnie kell. Mindjárt itt lesz.
Találgatta, egyedül jön? Pedig tudta, hogy nem, hisz két jegyet vett.
Hosszan nézett balra. Valamiért úgy gondolta, onnan fog érkezni. Talán villamossal jön vagy metróval. Aztán mégis jobbra pillantott.
És ott volt. Már majdnem odaért, ahol ő állt. A szíve hevesebben kezdett dobogni. Érezte, arcán a szeplők kigyúlnak. A feje stoptáblaként virított az alkonyatban. Szerencsére senki nem látta. Senki ügyet sem vetett rá. Mindenki rohant a dolga után. Szerda délután volt, öt óra múlt.
A lány gyönyörű volt. Pont olyan, amilyennek emlékezett rá. Kitakart maga körül mindent. Csak ő uralta a járdát. Betöltötte a teret, mint az ő lelkét már vasárnap óta. Szőke hosszú haját kicsit összekuszálta a szél. Mosolygott, miközben beszélt. Nem hozzá. Egy magas barna fickóhoz, akibe belekarolt.
Nem volt egyedül.
Bosszankodott. A terve kútba esett, nem szólíthatja meg. Megkönnyebbült, mert mit is mondhatott volna neki ismeretlenül.
De a szemét nem tudta levenni róla. Nem látott mást, csak őt. Ilyen lehet a Napba nézni, gondolta.
– Szevasz, Laci – szólalt meg közvetlenül mellette egy ismerős mély hang. – Nem is mondtad, hogy te is moziba készülsz, elhoztalak volna kocsival. Kényelmesebb lett volna, mint a bringa.
Nagy nehezen szakította el magát a Napjától. Kelletlenül nézett fel Károlyra, a főnökére.
– Sze-sze-szerbusz – dadogta. – Nem, nem megyek moziba.
– Akkor, minek ácsorogsz itt?
– Csak, csak nézelődöm.
– Jól vagy? Olyan vörös az arcod?
– Jól, kösz – találta meg végre a hangját – , csinos barátnőd van.
– Ugyan, ne viccelj – nevetett fel a férfi  –, ne mondd, hogy nem ismered a lányomat!
– Szerintem, még nem találkoztunk – szólalt meg a lány.
A hangja ugyanúgy elvarázsolta, mint vasárnap a mozipénztárnál, amikor az ajándékjegyeket vette a szüleinek, és a lány előtte állt a sorban.
– Andrea – nyújtotta a kezét.
– László – válaszolta ő automatikusan.
Ahogy a kezük összeért, érezte, ahogy a szeplők újra kigyúlnak az orra tövénél, és a szíve is eggyel gyorsabb fokozatra vált.
– Bocs – mondta a lány –, remélem, még találkozunk, de most mennünk kell, mindjárt kezdődik a film. Gyere, apu!
– Bocs, szia, tényleg mennünk kell.
És gyors léptekkel elindultak a bejárat felé.
Ő csak állt. Megint nem látott semmit. Mint nyáron, ha sokáig nézett a Napba napszemüveg nélkül.
Aztán megfordult. Visszaballagott a kerékpárjához. Lassan kinyitotta a zárat. Felpattant a bringára, és beleveszett a pesti forgalomba.

-rame-

 

 (A városunkban élő Nagy-Rakita Melinda díjat nyert a novellával az érdi IRKA Gyöngy és göröngy elnevezésű pályázatán. http://www.poly-art.hu/irka/)