A temesvári Csiky Gergely Színház és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös produkciója a nemzeti identitásról szól, amelyet az alkotók így magyaráznak: bárhogy is próbáljuk mélyebb, másféle jellemzőkkel megfogalmazni, végül nyelvi identitásként határozzuk meg. A kisebbségben élőket meghatározza saját kisebbségi, illetve többségi közösségük és nem utolsósorban az úgynevezett anyaország közössége. A kisebbség a másság metaforája: sem ide, sem oda nem tartozik. Nincs saját hazája. Egyszerre szemléli kisebbrendűségi és felsőbbrendűségi komplexusán keresztül a világot. Alárendelt, és mégis felülről néz. Azt akarja, hogy elfogadják, és azt, hogy más lehessen. Úgy is, mint ahogyan nemzeti identitásában lett más, és úgy is, mint azok, aki megengedhetik maguknak a másság luxusát. A sztereotípiák, a nagy igazságok, a kritikák, a politikai illetve társadalmi felelősség hiánya, kudarca vagy győzelme a darabban nem több, mint inspiráció, nem fontosabb annál a mondanivalónál, ami megtagadja a beszélt, a nemzeti értelemben behatárolt nyelvet. A nyelv végül is nem a nemzeti, sokkal inkább egyetemes tartalmak megszólaltatására rendeltetett: az egyetemes emberi kifejezésére. Erről szól az előadás: egy emberi, színházi nyelvről. A színházi történés a nyelv előtti és utáni állapotban létezik, és ez a nyelv esztétikumként, költészetként igaz. Nem akar szavakkal mesélni, sem elmesélhető lenni. A beszélt nyelvet megtagadja, szembeszáll vele.

 "... Magyar című előadásunk a szabadságról szól – olvasható Urbán András rendezőtől a Pesti Műsorban. Úgy művészi, mint tartalmi értelemben, és ha úgy tetszik, akkor politikai értelmében is. Nyilván az egyén szabadságáról is, illetve annak az alapvető nemzeti identitásnak a szabadságáról is, amely az egyénben, tehát egy emberre leképezve születik meg. A Magyar című produkció próbafolyamata jórészt ennek az identitásnak a taglalásából állt. És nyilván erről a maga sajátos, szabad módján próbál beszélni."