Némelyek úgy vélekednek manapság, hogy minálunk nem is születtek igazán hősök, így megemlékezni róluk fölösleges. És – ez már szélsőségesebb vélemény – nevetség tárgya erről szólni bármit is. Sőt, "kardcsörtetők" is akadnak szép-szám, akik éppenséggel a gyűlölet hangján szólnak háborúinkban elesett honfitársainkról. Ők azok, akik egybemossák az aktuálpolitikát a történelmi tényekkel, egyoldalúan szemlélve azokat. Ám erről szólva nézzük meg talán dióhéjban bár, mióta és miért illő megemlékezünk hőseinkről.

Az első megemlékezés 1917 májusára datálható, Abele Ferenc vezérkari őrnagy javaslatára a hajdani Országgyűlés becikkelyezte az erről szóló, 1917. évi VII. sz. törvényt.  Hogy mi motiválhatta hajdani ország-nagyjainkat a törvényalkotásra? A néhai vezérkari őrnagy úgy vélte, erősíteni szükséges honvédjeinkben a katonai morált. Meg talán azért is, mert a rövidesen sorra kerülő breszt-litovszki béke már az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország hadainak győzelmével kecsegtetette katonáinkat. Tudjuk, nem így történt, a később hadba lépő Egyesült Államok számunkra kedvezőtlenül billentette el az első világégés "mérlegét".

A nagy felfordulás után – Őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, Trianon – elfelejtődni látszódtak megemlékezéseink. Mígnem a parlament 1924-ben újból beiktatta a Hősök Napjáról szóló, XIV. törvényét, amit minden május utolsó vasárnapján tartottak országunk valamennyi településén. Joggal talán, hiszen a Nagyháborúban – akkoriban így nevezték – a Monarchia 7,8 millió mozgósított katonája közül 1,2 millióan vesztették életüket, 3,6 millióan megsebesültek, és 2,2 millió katona került hadifogságba. A Magyar Hadtörténeti Levéltár (nem végleges) adatai szerint a hajdani Szentkorona országaiból 3.581.000 katona nézett nap-nap után farkasszemet a halállal, közülük 503.965-en estek el a harcokban, 1.492.000 volt a sebesültek száma – sokan közülük életre szóló sérüléssekkel –, a hadifoglyoké pedig 734.000 főt tett ki. Nehéz lenne már felderíteni a hadiözvegyek, a hadiárvák számát. A nehezen gyógyuló sebek olykor korosztályokon át, egy évszázad távlatából is belénk nyilallhatnak.

Leegyszerűsítve tán a Nagyháború kiváltó okát – bár a kázus belli Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása volt –, meglátásunk szerint valójában két nagyhatalom feszült egymás ellen: a Brit – akkor még – tengeri- és gyarmatbirodalom, valamint a feltörekvő, iparosodott, rohamléptekkel fejlődő Németország. A cári birodalom és a kisebb-nagyobb országok pedig önös érdekeikért szálltak hadba. Ebbe az öldöklésbe került be aztán országunk népe a Monarchia részeként. Motivációk mindkét részről akadtak bőven, ellenség-képeket kreáltak, és egynémely vélekedések szerint valósággal démonizálták egymást az ellenfelek.

A győztes hatalmak népei dicső ünnepeket rendeztek, hősi emlékműveket emeltek, miközben, – vae victis – porig alázta a veszteseket, Németországot, a hajdani Monarchia pedig darabjaira hullott. (Csak Kemál Attatürk új-törökjei nem fogadták el a győzők felajánlott "békéjét", így elfogadhatóbb feltételeket csikartak ki.)  A "legrövidebbet" pedig éppenséggel mi húztuk, durván megcsonkították országunkat, és milliók magyarjai rekedtek kívül szűköcske határainkon túl. Elfogadhatjuk-e, hogy, csak a győzőnek lehet igaza, miközben tudva tudjuk, hogy az egymással szembenálló katonai tömbök valójában a koncért marakodtak? Einstein mondta Versailles után, hogy nem lehet tartós az a béke, amely a legyőzöttet megalázza. Bizony, igaza lett, mert az első világégés magában hordozta már a második "csíráit". Ezért érthető talán az akkori, 1924-es törvény megalkotása. Ugyanvalóst értelme, súlya volt – és szerintünk van ma is – a májusvégi megemlékezéseknek. Így az is indokolt, hogy megcsonkított országunk településein is emlékműveket emeltek hőseink emlékére.
A második világégés kegyetlenebb volt. Az elesett katonákkal, a lebombázott városok, települések lakosságával, a holocaust és egyéb, civil áldozatokkal együtt az emberveszteség meghaladta az ötvenmillió főt. Országunk – sajnos – "élvonalban került", az összlakossághoz viszonyított ember-vesztességgel, 6,49 százalékkal a harmadik helyen állt. (Egyes felmérések szerint "csak" negyedik helyen, megelőzve Németországot néhány tizednyi százalékkal. Az embervesztesség-rátát egyébként Lengyelország vezette 14,96%-kal, második pedig 8,42%-ával a Szovjetunió.) Emberveszteségünk egyébként meghaladta a 830-950.000 főt, ebből az elesettek száma 340-360.000 fő. A magyarországi holocaust áldozatai, zsidók és romák száma 460.000 főre tehető. Ez csupán becsült szám, csak a jelenlegi ország népességére vonatkozik, mert nincsenek pontos adataink a Maniu-gárdisták által meggyilkoltak, Tito partizánjainak, sem a gyantai vérengzés áldozatainak tízezrekre tehető számáról. Tudjuk, az 1942-ben Magyarországra "látogató" Wilhelm Keitel-nek, a Wermacht főparancsnoknak nyomására Horthy Miklós a biztos halálba küldte a II. Magyar Hadsereget, (talán 25 ezren tértek haza épségben). De mindenképp honvédelmi harcnak minősült például a kárpátaljai, a paulis és a tordai csata, amikor honvédjeink a nagy túlerővel szemben is felvették a harcot. A kommunista rezsim ránk sütötte a "bűnös nép" stigmáját, csak a rendszerváltás utáni években emlékezhettünk meg elesett hőseinkről, a civil áldozatokról. A parlament 2001. évi LXIII. törvénye nyilvánította nemzeti emlékünneppé a Hősök Napját, május utolsó vasárnapját    
Olyan vélekedésekről is hallani manapság, hogy háborúnkban elesett honfitársaink nem annyira hősök, inkább áldozatok voltak. Lássuk, mi olvasható az előbbi fogalomról értelmező szótárunk 566. oldalán: hős, I. főnév. 1, Halálra is elszánt vitéz katona /változat/ Hősi halott. 2. Csodálatos tetteket véghezvivő (mesebeli) személy. 3. /változat/ Bátorságával vagy helytállásával példamutató ember. A címszó II. pontjában foglaltak inkább kontaminált, összetett fogalmakra vonatkoznak. És mi olvasható szótárunk 26. oldalán: áldozat főnév 1. Az a szertartásos cselekmény, amellyel valamely természetfölötti hatalomnak (fel)áldoznak valakit, valamit. 2. Akit, amit e cselekményben feláldoznak. 3. Akit valamely kellemetlenség, baj, szerencsétlenség sújt vagy elpusztít. Egyetlen változat utal a háborús áldozatokra.

Tudomásul kell venni, a katona parancsra cselekszik, parancsra harcol, megsebesül, és ha kell, meghal. Mi száz, illetve hetven év távlatából hősöknek mondjuk, akik örökkön szembenéztek a halállal. Hangsúlyozzuk, akik harcban estek el, mert akik civil lakossággal szembe lépnek fel, másképp ítéljük meg. Tekinthetjük őket akár gyilkosoknak is.   

Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Százhalombattai Csoport
(A képen a KÉSZ tavalyi megemlékezése.)