Az esemény egyébként más szempontból is jelentőséggel bírt, mivel éppen aznap volt 55 éve, hogy az állami vendéglátó-ipari vállalat megbízásából a városba érkezett Bacs Lajos és felesége.

Nem volt könnyű az életük a sártenger közepén, a megszületőben lévő iparváros első húsz telepese között. A szállásul szolgáló barakkban kis híján megfagytak, a mosogatóvizet hóból olvasztották, és előfordult, hogy Bacs Lajosnénak söröskorsóval kellett megvédenie magát a tolakodó kubikosoktól, akik családjukat hátrahagyva érkeztek az Alföldről, hogy talicskákkal és lapátokkal alapozzák meg az erőműépítést.

Bacs néni jéghátán is megélő kofa anyjától megtanult minden helyzetben megfelelni a kihívásoknak, nótás kedvű, táncos lábú, szelíd édesapjától pedig élvezni a derűs pillanatokat. Szeretettel etetett, itatott orosz katonától, feketeképű, elgyötört bányászon keresztül indiai szakmai küldöttségig mindenkit. Bármennyit is dolgozott azonban, a bált, a dalt, a táncot ki nem hagyta volna. No meg a "biznicelést", amelyet jószerivel az anyatejjel szívhatott magába, és amelyről annyi mókás, kalandos történetet őriz.

Bacs néni családjával együtt megsiratta a házukba szállásolt fiatal orosz repülős katonákat, férjével együtt félt, amikor ’56-ban addig nem éppen köztiszteletnek örvendő személyek felfegyverezve handabandáztak az utcán, és bár a város első "mocskos maszekjaként" nem vették fel az oviba a gyerekét, boldoggá tette, hogy kisboltjában összejártak a lakótelepiek. "Semmi sem volt, ahol kibeszélhették volna magukat." Szegények – tehetnénk hozzá, mert Bacs néni a könyvében mindig hozzáteszi, legyen szó a háború után éhező pestiekről, vagy éppen a semmi közepén felépülő iparváros munkásairól, fiataljairól, akiknek nincs hol szórakozniuk. Bacsék bálokat szerveznek számukra az üzemi étkezdében, ugyanolyan szeretettel és odaadással, ahogyan minden máshoz fognak.

Bacs néni a könyvében (meg az életében) egy tragikusan profán baleset miatt elveszíti hét éves kislányát, kilenc hónapig viseli a kórházban a kísérleti fázisban tartó hazai kemoterápia minden gyötrelmét, és egy majdnem szürreális utazás során sugárfertőzést szenved Csernobil közelében. Naplólapjait, füzeteit lebénult kézzel is tovább rója, olykor ujjaihoz ragasztja a tollat, mert a múlt megörökítése a kezdetektől múlhatatlan szenvedéllyel izgatja.

A helyzet az, hogy nem vezette kesztyűs kézzel a sors, mégis hálatelt szívvel néz végig életén és az együttérzés, a szeretet hangján szól szinte mindenkiről, aki megfordult benne. Könyvének titka talán abban van, hogy bevallása szerint mindig érdekelték az emberek. Nagyon.