A tavalyi tanévben kezdtük meg közös munkánkat a humán csoporttal iskolánk – a Százhalombattai Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola - falai közt.

Akkor a tananyaghoz kapcsolódóan olümpiai játékokat szerveztünk a gyerekekkel közösen.

Az idén a nagy földrajzi felfedezések körül forgott életünk. Megtanultuk alap órán a kötelező tananyagot, a plusz órán megnéztük közösen az 1492 a paradicsom meghódítása című filmet, majd nekiláttunk elkészíteni a "mi Santa Maria-nk"-at.

Minden elismerésem a hajóácsoké, I. (Nagy) Péter orosz cáré, aki kitanulta ezt a mesterséget, a technika tanároké és nem utolsó sorban azon apukáké, akik bármilyen vízi jármű készítésére adják fejüket csak azért, hogy gyermekeiknek örömet szerezzenek.

Némi anyaggyűjtés (beszerző körút az iskola pincéjében, a technika teremben) után lassan, néha öltésről öltésre haladva - Bizony, még a fiúk is megpróbálkoztak a cérna befűzésével, és egy-két tűszúrással! -, elkészült a nagy mű!

Egy kalózlevélre felkerült mindenki neve, a vízre bocsátás dátuma és iskolánk honlapjának címe. Ezt gondosan, vízhatlanul lezárva az árbochoz rögzítettük, hátha olyan kezek emelik majd partra a Duna habjain hánykolódó lélekvesztőt, akiknek van kedve velünk felvenni a kapcsolatot.

Végül január 13-án elindult kis csapatunk, hogy útjára bocsáthassuk hajónkat. A Diákolimpia ugyan néhány fővel már az első pillanatban megtizedelte felfedező társaságunkat, de kedvünket egy csöppet sem törte meg.

Hamarosan a Tesco melletti domb követelt újabb áldozatokat tőlünk, ugyanis nem sikerült a csúszós talajon mindenkinek állva maradnia és így újabb tagokkal csökkent létszámunk. De a meglepetések sora itt még nem ért véget! Nem sokkal később arra lettünk figyelmesek, hogy valaki eltűnt közülünk.

Hosszas keresgélés után végül a modern technika segítségével sikerült fényt derítenünk a rejtélyre. Közös tanácskozás után a csapat úgy döntött folytatjuk utunkat a cél felé. Ragyogott a nap, mintha csak tavasz lenne, itt-ott azonban egy-két hókupac, a pocsolyák tetején csillogó jégpáncél nem feledtette velünk, hogy bizony tél van. Legyőzve a cipő által feltört sarok fájdalmát, legyűrve egy kisebb lázadást: "én már nem megyek innen tovább!" végül feltűnt előttünk a szelíden rohanó Duna csodálatos látványa.

Szerintem Kolumbusz Kristóf sem örült jobban, mikor végre szárazföldet látott!
De ekkor már nem számított sem a sár, sem a beázott cipő! Hajónk könnyedén, szinte már kecsesen siklott a vízen és mi hosszasan követtük útját, miközben (gyerek)pezsgővel öblítettük le torkunkról az út porát.

A szokatlan, nyüzsgő gyereksereg felkeltette az arra úszkáló hattyúk figyelmét is, amelyek óvatosan megközelítettek minket, sőt még a partra is kijöttek hozzánk.

A "hazaút" már gyorsan elröpült, kipirult arcú gyerekek robogtak be az iskola kapuján, arról mesélve mi minden történt velük, hogy bizony ma este nem lesz gond az elalvással, hogy nagyon köszönik és két hét múlva ugye megint megyünk!

Én pedig arra gondoltam, Kolumbusz biztosan nem örült úgy, mint ott és akkor én, pedig ő egy új kontinenst fedezett fel, én pedig csak megtartottam az egyik történelem órám a héten.

Éberl Klára
történelem szakos pedagógus
Százhalombattai Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola