Körülfogott, csaholt, vicsorított, és ugatott,

nyolcvanhét évig reménykedhetett, és hihetett;

az átkot, a gyűlöletet, és a bűntudatot,

emésztve, lenyelte a megmart emberszívedet.

Íróasztalodon az élet lehullott lángja,

amit el tudok mondani, az csak a zavarom;

míg lelkem a tűzözön sáska fogsora rágja,

a létpernyén, és a szivárványszínű avaron.

Nézem betakart arcodon a vászonarckendőt,

és a mézből nem ihatok, csak az epés borból;

remélve, hogy halálod virágzik majd jövendőt,

kezemmel sárgombócot gyúrva a nyálas porból.

A véráztatta kőpadlón most utánad ások,

vörös és véres tenyerekkel, fölsebzett vállal;

belsőmben fájó hidrogénbomba-robbanások,

számban vaskarikával, zablával, habos nyállal.

Úgy siratom csak a kioltott spirituszlángot,

nem csillapítja semmi, harminchat fokos lázam;

kinek egész embertörzse így még sosem rángott,

csontvázaddal együtt érzem égni a csontvázam.

A szent mindenséget taposnám emléked végett,

szíved fölött lobog ezer gyertyám lángcsipkéje;

a rózsa-tűzet, és a vak ősfeketeséget,

eloszlatnám, hogy a világot szégyen ne érje.

Bánat rongyomat a semmi ágára akasztom,

a sorsnak szegezve sunyi és ostoba vádat;

könnyes bánatommal szívem szívedre rohasztom,

ujjam szopva, mint a sárga, pikkelyes tyúklábat.

A sötétet repedésekké semmi sem osztja,

és zavarja el az időevő keselyűket;

szavaim, mint a haldoklók szájában az ostya,

ki bogozná és csomózná ki most a betűket.

Valahol harangoznak. Kiért is harangoznak?

Aki mellét odatartotta a golyónak;

a költőért, ki szolgája nem lett a gonosznak,

hogy be álljon gyilkosnak, és kurva árulónak.

Költő volt, aranyat-hányó, embervulkánmadár,

hogy verejtéke hozzon ezer tüzes virágot;

nem taposhatta el cséza, vagy bricska, vagy batár,

kit a halál most úgy falt fel, szinte nem is rágott.

Hogy ne lobogjon aranya a télnek, és ősznek,

és kénes könnycseppje a nyárnak és a tavasznak;

szavam is olyan akár egy halottidézőnek,

a vihar szélben szállva, úgy ég akár a kazlak.

A mesterem volt, példaképem, és a rokonom,

kiért most a harang szól, a sors-hömpölygő ködben;

ki jeges homokként fekszik a forró homokon,

Isten szívhalálában, a fehér gyertyacsöndben.

 

Móritz Mátyás

2015 December 4. Péntek

Budapest, Csepel