Eltekintve az ebédlő – egyébként kedves, gyerekduruzsolással teli – alapzajától, rendkívül jó első benyomást keltett bennem az Arany János és Eötvös iskola közös étkezője. Takaros asztalok, tiszta helyiség, pedáns külsejű és kedves konyhás nénik, türelmes tanítók, tanárok és egymással pacsizó, csacsogó, de szépen várakozó kisebb és nagyobb gyerekek fogadtak. Utoljára több mint húsz évvel ezelőtt ebédeltem iskolai menzán, ugyanitt. Beálltam a sorba, figyeltem és másoltam a gyerekeket. A csütörtöki menü olasz zöldségleves és lencsefőzelék volt sült virslivel. A saját nyolcéves lányaim, de akár egy kisebb étvágyú felnőtt igényeihez mérten bőségesek voltak az adagok. Ránézésre kellemesnek tűnt mindkét fogás. A leves tele volt zöldségekkel, betétként egy kevés tészta is jutott bele, ami miatt akár a finnyásabb gyerekek is rávehetők, hogy kóstolják meg. A kóstolásról! Ez az egyik, amit gyakorló szülőként tudok – de most több gyereknél is megtapasztaltam –, hogy nagyon sokan már ránézésre elutasítják az eléjük tett ételt. Gondolom, ez nemcsak alkati jelenség, hanem életkorral járó "tünet". Nem reprezentatív közvélemény-kutatást is tartottam az éppen akkor és ott ebédelő gyerekek körében. Egyikük azt mondta, hogy azért nem evett a levesből, mert rágógumi volt benne. Azt feltételezem inkább, hogy a tálaláskor tetejére tett reszelt sajt gombócosodott össze. De talán ez az eset is alátámasztja, hogy milyen könnyen és sokszor téves gondolatok vagy információk alapján hagyják érintetlenül az ételt az iskolások. A vélemény nagyon gyorsan terjed, apró szájról szájra, és nagy hatással van a többiekre.

 

A lencsefőzeléknek igazán finom, házias íze volt, a virsli roppanós, minőségi alapanyagból készült. Az ételek mellett teljes kiőrlésű, finom, puha belsejű kenyérszeletek is sorakoztak. Számomra egyik étel sem tűnt íztelennek vagy sótlannak, de tény, hogy átlagosan sósan, vagy az átlagnál egy kicsit sótlanabbul szoktam főzni a saját konyhámban. Hogy kinek mi ízlik, arról nem érdemes vitatkozni. Én finomnak találtam az ebédet.

 

Megkérdeztem a gyerekeket is. legtöbbjüknek szintén ízlett, és csak elenyésző számban nyilatkoztak úgy, hogy általában rossz a menza, illetve nem szokták megenni. Állításukat a tálcákon is ellenőriztem: a döntő többség a főétel egészét elfogyasztotta vagy mindkét fogásból sokat evett, tehát legalább a teljes adag felét eltüntette. A városi oktatási intézményekben más intézményekben dolgozó felnőttek is rendszeresen ebédelnek, így az ő véleményüket is kikértem. Mindannyian elismerően nyilatkoztak, amely egybehangzott az általam tapasztaltakkal.

 

Őszintén, jóízű napközis arccal köszöntem meg az ebédet a konyha vezetőjének, és kifejeztem személyes elismerésemet a teljes személyzet nem mindennapi igyekezetéért a mindennapokban szinte megoldhatatlan menzatörvény előírásainak végrehajtásáért. A konyhavezető elmondta, hogy körülbelül harminc százalékkal több maradékot visznek vissza a gyerekek, amióta kevesebb cukrot, sót, zsiradékot és ételízesítőt lehet használni. Én azonban még így is elégedetten távoztam az Arany János iskola étkezdéjéből, mondhatnám úgy is, hogy megfőztek!