Kellenek a mélységek
2015-09-17 - Elfogadni és elengedni, valahogy úgy, amiként lélegzünk – azt mondják, ez a boldogság kulcsa. De vajon tényleg akkor érezzük magunkat jól a bőrünkben, ha minden mindegy? Erdélyi Bernadett százhalombattai kineziológussal arról beszélgettünk, mit is takar valójában az elfogadás fogalma.
- Az elfogadás nem azt jelenti, hogy válogatás nélkül minden helyzetbe belenyugszunk, hanem azt, hogy változtatni csak azon vagyunk képesek, aminek a létezésével szembenézünk, amiért felelősséget vállalunk – akkor is, ha rossz. Nehéz lehet például megbarátkozni a gondolattal, hogy valamikor a múltban olyan döntést hoztunk, aminek negatívak a következményei. Sokkal könnyebb lesz azonban, ha elfogadjuk, hogy nincs rossz döntés. Abban a pillanatban, az akkori tudásunkkal és állapotunkban a lehető legjobb döntést hoztuk.
 
- Még akkor is, ha emiatt bajba kerültünk?
- Az már a tapasztalatunk. Abból épülünk, fejlődünk, tanulunk. Persze, kényelmesebb hárítani. Azt mondani, hogy a szüleink, a házastársunk, a kollégáink hibája, hogy ezt vagy azt tettük, vagy nem tettük. De tudnunk kell, hogy ők is mindig csak olyan döntéseket hoztak, amelyek az adott tudásukkal és élethelyzetükben a legjobbnak tűntek.
 
- Mindent el kellene fogadnunk, amit mások tesznek vagy mondanak?
- Nem kell egyetértenünk vele, de értékes tapasztalatokat szerezhetünk, ha kipróbáljuk, milyen a másik ember székében ülni, mert sok esetben nem tudjuk, valójában mi zajlik benne, milyen információk, tapasztalatok alapján hangoztat egy véleményt vagy cselekszik valahogyan. Amikor képtelenek vagyunk elfogadni helyzeteket, érzéseket, többnyire nem a másik emberrel van problémánk, hanem saját magunkkal.
 
- Utálom, mint a bűnömet – talán erre vonatkozik a mondás.
- Valójában az zavar a másikban, ami saját magamban nincs rendben, amivel dolgom van. Amikor valaki nevet rajtam, és ez rosszul esik, az nem az ő személyéről szól, hanem a saját múltbeli tapasztalatomról, amikor fájdalmat éltem át. Ezt a fájdalmat nem elviselni, elnyomni, elhallgatni kell, hanem a mélyére ásni. Ilyenkor sokszor meglepő dolgokat találunk, amelyekre nem gondoltunk volna egy zavaró szituációban. Egy korábbi kliensem például szeretett volna változtatni, de valamiért képtelen volt rá. Amikor jobban megvizsgáltuk, mi van e mögött az érzés mögött, kiderült, hogy egy óvodáskori élmény. A barátnőivel letértek a szokásos útról, késtek otthonról, és amikor a szülei megtalálták őket, nagy fejmosást kapott. Ekkor rögzült benne, hogy a változtatás rossz. A kineziológia lényege, hogy amikor feltártuk ezeket a blokkoló traumákat, a képzelet segítségével átírjuk a negatív programot, ami általuk belénk ivódott. Az agyunk ugyanis nem tesz különbséget elképzelt és valós emlék között.
 
- A lélekgyógyászatban az analízistől az auditáláson át a ThetaHealingig sokféle hasonló módszert alkalmaznak. Mi a különbség közöttük?
- Szerintem valamennyinek ugyanaz a célja - elhárítani az akadályt a vágyott változás elől -, de mindenki mást tud befogadni.
 
- Mindig szükség van külső segítségre, ha úgy érezzük, képtelenek vagyunk elfogadni valamit?
- Nem feltétlenül. Saját magunk is képesek lehetünk megtalálni a belső erőforrásainkat, felfedezni egy olyan múltbeli esetet, amikor igenis képesek voltunk arra, amitől most annyira rettegünk, vagy, amikor mélyre kerültünk, de sikerült felállnunk. Meg lehet vizsgálni, mit tettünk, hogyan viselkedtünk akkor. Erőt lehet meríteni abból a szakadékból, amit megjártunk, abból a rejtett forrásból, amit akkor megtaláltunk. Én azt szoktam mondani, hogy kellenek a mélységek, mert ott tanul legtöbbet az ember. Egy szenvedélybeteg talán soha nem fog felelősséget vállalni a problémájáért, amíg támogatják. Az ugyanis nem motiválja a változtatást, hogy támogatva vagyok. Nem fogadom el, hogy a tetteim ártanak, amíg nem kell viselnem a következményeiket.
 
- Hétköznapi szenvedéseink főképp abból adódnak, hogy képtelenek vagyunk önmagunk elfogadására. Folyamatosan változni akarunk, de nem tudunk. Miért?
- Nem elég állandóan fogyókúrázni. Először szembe kellene néznünk azzal, hogy mikor is ugrott fel az a plusz tíz kiló, és mi volt az oka. Vajon az alkoholbeteg miért nem tud a jelenben maradni, miért menekül a valóság elől? Sokan csak hiszik, hogy meg akarnak szabadulni a problémájuktól. Valójában használják a betegségüket. A kövérséget például arra, hogy távol tartsák a partnerüket, mert rossz a párkapcsolatuk. Ha elfogadom, hogy van rajtam tíz kiló felesleg, azt is elfogadom, hogy én csináltam, én vagyok érte a felelős, és akkor megnézem, mivel vagyok elégedetlen? Miért teremtettem ezt az állapotot? Maga a betegség is sokat elárul erről. Amikor például nem tudok azonosulni a környezetemmel – többnyire az otthonommal -, ahonnan "levegőt veszek", megbetegedhet a tüdőm. A stressz, a folyamatos készenléti állapot mérgezi a testet, de ha képes vagyok felismerni, elfogadni, hogy mivel idéztem ezt elő és elkezdek változtatni, a testem is gyógyulni kezd.
 
- Az elfogadásnak most különös közéleti aktualitása is van. Miért félünk annyira a mástól?
- Attól félünk, amit nem ismerünk. A félelem mindig információhiányból táplálkozik, amire sok esetben még külső manipuláció is épül. Úgy gondoljuk, az ismert rossz is jobb, mint a bizonytalanság, ráadásul sokszor mondták: ne akarj mást, úgysem vagy képes rá! Nyilván félelmet ébreszt a mienkétől nagyon eltérő kultúra és értékrendszer, hiszen két azonos helyen élő ember is egészen mást gondol az élet dolgairól.
 
- Hogyan lehet legyőzni a félelmet?
- Ismeretekkel, kommunikációval. Mindent ki- és meg lehet beszélni. Ha pedig ez sem segít, megnézhetjük, mekkora az a távolság, ahonnan az a bizonyos másság már nem zavar. Mindig van választásunk. Lehet változtatni a tudásunkon, a viselkedésünkön, a gondolkodásunkon, a helyünkön, csak a másikon nem. Az nem a mi feladatunk.