Se szeri, se száma az ilyen történeteknek. Néha csak vállat vonunk: ez van. Olykor azonban nehéz megállni szó nélkül, ha azt látjuk, hogy érték megy veszendőbe értelmetlenül.
A héten egy nyugdíjas asszony, Égi néni kereste fel a szerkesztőséget. Évtizedek óta városunkban él, sokan ismerhetik, mivel közintézményekben dolgozott. Munkáját, személyét mindenki becsülte, amit nem egyszer hivatalosan is elismertek. Perben, haragban sosem állt senkivel, most mégis hivataltól hivatalig jár, nem tudja, miként védje meg az igazát.
Nem is az igazát, mindössze egy kis virágágyást az emeletes panelház alatt, ahol huszonöt éve lakik. A kiskertet annak idején - amikor még senki se hallott örökbe fogadott közterületekről - egy mindenki által szeretett lakóbizalmi, Pátkai néni ültette és ápolta. Amikor meghalt, Égi néni vette gondozásba az ágyást, részben kegyeletből Pátkai néni emléke előtt.
Ha Égi néni lejött az emeletről megkapálni a kertet, gyakran elkísérte nagybeteg férje is. Megállt a lépcsőházi bejáratnál, nekitámaszkodott a szélfogó falnak és nézte, miként tevékenykedik az asszony. Önerejéből ennél tovább nem is jut mostanában. Ha kórházba kell mennie, minden fordulóban megpihen a háromlábú horgászszékén.
Nem is lett volna ezzel az egésszel semmi baj, de a lépcsőházbejárat mellé, a földszinti lakásba új lakók költöztek, akik úgy vélték, amikor Égi néni kapál vagy a csikkeket söpri össze az erkélyük alatti kertben, Égi bácsi pedig a szokott módon a szélfogó falnak támaszkodva levegőzik, valójában az ő intim, családi életük után szimatolnak, kukkolnak és hallgatóznak a balkon körül.
Egy napon aztán rá is támadtak a kertben foglalatoskodó asszonyra, hogy semmi keresnivalója ott, semmi joga – a huszonöt éve ápolt – ágyásra, amikor pedig Égi néni fájdalmas felháborodásában a rendőrséggel fenyegette meg őket, kilökték a lépcsőházajtón.
Ő aztán elindult az igazát keresni, ment a közterület-felügyelethez és a városi főkertészhez, még a Kormányablakba is, végül azonban azt kellett látnia, hogy hivatalosan nincsen igaza, mert ahhoz a kiskerthez, amely köztulajdon, nincs több joga, mint akárki másnak.
Közben az új szomszédasszony is megjárta a hivatalt, panaszkodott, hogy nincs nyugalma Égiéktől, akik leskelődésükkel, hallgatózásukkal tönkre teszik a nyugalmát.
Égi néni csak égnek emeli a szemét a képtelen vádakat hallva, és úgy véli, lehetnének az új szomszédok alkalmazkodóbbak, hiszen más is tűri három cicájuk garázdálkodását, amelyek sokszor kikaparták a bizonyos kertet, a játszótéri homokozókba piszkítanak és bűzzel árasztják el a lépcsőházat.
Ki tehetne itt igazságot? A főkertész? A közterület-felügyelő? A kormányablak? Ki vállalja fel a cicák kontra virágok ügyét?
Égi néni látta, hogy nagyjából senki, és úgy döntött, ha nincs joga művelni a kertet, füvesítse vissza a hivatal. A főkertész szerint is ez az egyetlen ésszerű megoldás, a város nem vállalhat fel többet.
Szóval virágok mennek, cicák maradnak. Ez a történet vége, kicsit szomorú.
A lakótelepen egyébként nincs olyan háztömb, amely körül ne lenne örökbe fogadott közterület. A kiskerteket jellemzően nem a lakóközösségek, hanem egy vagy két idős nő gondozza. Többségük semmilyen önkormányzati segítséget nem vesz igénybe ehhez.
Tisztelt Szerkesztőség!
Alulírott Illés Ernőné 2440 Százhalombatta Erkel Ferenc krt.6. fsz.1 szám alatti lakos vagyok ( 2003. Januártól lakom ezen a címen).
A "Virágok kontra cicák" cikkhez szeretnék némi megjegyzést tenni!
Tisztelt Égi néni elfelejtette közölni mindenkivel, hogy az én erkélyem előtt lévő saját erőmből felásott bevirágosított területet is az acsarkodásuk miatt szintén eltűntették amihez nem lett volna joguk! Ezt a kis kert részt én gondoztam, ezt a szomszédjaimtól is meg lehet kérdezni. Amikor ide költöztem akkor Pátkai nénivel ezt megbeszéltük és engedélyezte, hogy csináljam, még örült is neki, hogy szép gondozott lesz a lépcsőház környéke. Az én kert részemből hordtam ki a virágokat elhunyt szüleim sírjára. Gondoljanak bele milyen döbbenet ért, amikor a temetőbe indultam volna és 1 szál virágot nem találtam. Égi néninek a problémája miért érintette az én kert részemet? Milyen jogon irtották ki az én pénzemen vásárolt virágokat? Égi néni megfizeti a káromat? A munkámat? A konyha ablak előtt lévő virágokra is ez a sors vár? (Azt is saját kézzel csináltam.)
Miért nem lehet békességben élni és más munkáját megbecsülni, békén hagyni?
Az ő problémájukhoz mi köze a másik lépcsőháznak? Vagy így működik, ha nekem nem lehet a másiknak se legyen? Hány olyan lépcsőház van ahol a lakók összefognak és együttes erővel szépítik a környezetüket? Nem szebb látvány az ablakon kinézve virágokat látni és nem a kopár talajt? A cicák a virágok eltűnése előtt is elvégezték a dolgukat! Nem hiszem, hogy a virágok kipusztítása utána ez változna. Égi néninek az acsarkodáshoz sok sikert és jó egészséget kívánok!
Illés Ernőné
Százhalombatta Erkel F. krt. 6. fsz.1.
Szhb. 2015. 04.27.
Összetört álom
Történetemet szeretném elmesélni. Lassan három éve költöztem a gyönyörűen rendezett, virágos Százhalombattára. Csodálom, talán még egy ilyen (kis)város nincs is Magyarországon. Néha azt gondoltam, álmodom, boldog és büszke voltam a városomra.
Sajnos, nem telt el sok idő, és rájöttem, itt sem minden úgy van, ahogyan elképzeltem. Egy csendes társasházban lakom. Két kis kóbor cicát felpártoltam, befogadtam, gondoskodom róluk, ne kóboroljanak a parkban. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vannak olyan unatkozó, megkeseredett emberek, akiket ez zavar, akik az élet múlását, kudarcaikat az ártatlan, kidobott állatokon töltik ki. Talán ettől könnyebb az életük. Talán jó érzés egy gyenge állatba, emberbe belekötni, rajta kiélni tehetetlenségüket. Talán, ha üldözik az állatokat, könnyebb az életük, vagy a győztes örömét érzik.
Ezek az állatok nem hibásak, hogy mi, emberek felelőtlenül kidobjuk őket az utcára, és ha már nem teszünk értük semmit, legalább ne bántsuk!
2015-04-27
T. Á.