Az ütközésekről szólt a Felhőjárók idei költészetnapi műsora. Kiderült belőle, hogy mögöttük mindig félelem van, és elsősorban saját sebezhetőségünktől, gyengeségeinktől, hiányosságainktól, sérülékenységünktől rettegünk. Nem merjük megmutatni magunkat a világnak, mert azt hisszük, elvárja, hogy tökéletesek legyünk. Pedig a világ nem tökéletes, ezért inkább magunkban kellene hinnünk, és bátran átölelni, ami sebezhető bennünk. A kérdés csak az, hogyan?

 

Talán úgy, hogy kiállnánk a színpadra, és azokat a dolgokat mutatnánk meg, amelyekről egyébként mélyen hallgatunk: félelmeinket, gyengeségünket, hiányainkat, vágyainkat és álmainkat. Nem szabadna közben a miatt félnünk, hogy az éles fény könnyeket csal a szemünkbe és komikusan hunyorgunk, amíg hangokat, szavakat, mozdulatokat keresünk. Nem szabadna a miatt sem aggódnunk, mit gondolnak a tanáraink, tanítványaink, szüleink, gyerekeink, barátaink, ismerőseink, miközben néma és láthatatlan tömegként a sötét nézőtéren ülnek. Nem szabadna megrettennünk attól sem, hogy elrontjuk a lépést, elcsuklik a hangunk, elromlik a hangszer a kezünkben, vagy cserbenhagynak a szavak, mozdulatok. Nem lehet közben azon gondolkodnunk, elég tehetségesek, sikeresek, szépek, okosak, fiatalok és kívánatosak vagyunk-e egy egész estés költészetnapi műsorhoz.

 

Hogy mindez nem lehetséges? Hogy mindez rémálom? Nekik nem volt az, ők megtették idén is, újra.

Szélpál Stefi, Rédli Éva, a Felhőjárók és a barátaik – tanáraink, tanítványaink, szomszédjaink, ismerőseink és munkatársaink - kiálltak a színpadra, belenéztek a reflektorfénybe, hunyorogtak, könnyeztek, mosolyogtak, és miközben énekeltek, táncoltak, szavaltak, muzsikáltak, megmutatták, mitől félnek, mire vágynak, milyen ütközetekből kerültek ki vesztesen. Nem voltak mind tehetségesek, szépek, okosak, fiatalok és kívánatosak, de még csak egészségesek sem. Ott fent, a színpadon azonban rettenthetetlenné, csodálatossá, bölccsé, örökéletűvé és teljessé váltak mindannyian.

 

Mi pedig lent, a sötét nézőtéren szintén hunyorogtunk, könnyeztünk, mosolyogtunk. Az este betöltött minket, és a végére megértettük: tényleg csak teljes szívvel lehet, de érdemes. 

 

(Fotó: Medgyesi Milán és Kancz Tamás)