Ez előtt a közel száz éves emlékmű előtt kezdődött az a rendezvény, amelynek keretében bemutatták a Hírhalom Könyvek legújabb darabját, az első világháború centenáriumára készült Száz halom őrzi az álmuk cmű kötetet november 14-én Óvárosban. A résztvevők mécsesekkel, énekkel emlékeztek meg a nagy háborúban elesett battaiakról és a nekik emléket állító kiváló jegyzőről, majd a Zenálkó Etel közösségi házban folytatódott a múltidézés számos színes történettel és korabeli katonanótákkal. Utóbbiakat a Muslinca Dalárda férfikórus adta elő nagy átéléssel, Damakné Ferenczi Anna vezényletével.

A népes közönséget Sinka László alpolgármester üdvözölte, majd Balpataki Katalin történész adott tudományos betekintést a száz évvel ezelőtti eseményekbe. Mint mondta, Százhalombattáról a 17. és a 69. gyalogezredbe vonultak be a tartalékosok és az újonnan besorozottak. Székesfehérváron jelentkeztek, ahol fotót készítettek, amit többnyire a civil ruhával együtt küldtek haza. Ez után sokáig igen keveset tudott a katonáról a család, hiszen a levelekben nem lehetett a harctéren történtekről írni. 1914-ben még optimizmus és jókedv uralta az országos közhangulatot, nagyon sokan önként jelentkeztek a háborúba. A legtöbben egyetlen csatára készültek, de ahogy telt az idő, újabb és újabb behívók, sorozóplakátok érkeztek. Az újságok nagybetűs hazugságokkal leplezték a valóságot, csak suttogva terjedtek a hírek a vereségekről. A százhalombattai Sefcsik János, Drevenka János és Tóth István már 1914-ben elesett, de családjuk csak jóval később értesült a veszteségről. A legtöbb battai a galíciai csatamezőkön halt meg, sokakat eltűntnek nyilvánítottak. A szovjet hadifogságból tucatnyian tértek haza a 20-as években. Róluk azért lehet tudni, mert sokáig megfigyelés alatt álltak esetleges kommunista befolyásoltságuk miatt. A történész négy személyt említett, akik nem kerültek be a hősi emlékmű 36 nevet tartalmazó felsorolásába: Horváth Ödönt, Petrovits Jánost, Fehérvári Pétert és Radován Miklóst.

 

Jankovits Márta, a centenáriumi kiadvány szerkesztője meghatottan mondott köszönetet azoknak, akik segítettek a kötet létrejöttében. Würth Pál a levéltárból hozta el a községi elöljáróság jegyzőkönyveinek másolatát, Stencinger Norbert, az érdi gimnázium tanára kutatásokat végzett a Battáról behívott katonák sorsáról, Németh István pedig Matta Árpád unokáját látogatta meg Budakalászon, hogy Matta Zoltánról, a földbirtokos huszár főhadnagy fiáról tudakozódjon. Több óvárosi család járult hozzá a kötethez fotókkal, dokumentumokkal, emlékezetes történetekkel, a kiadást támogatta az önkormányzat, a Faluvédő Egylet és Jován László.

 

A könyvbemutatón Németh István a Matta családról mesélt, akiknél annak idején a nagyszülei szolgáltak. Mint mondta, a középbirtokos osztály legjobb példái voltak, patriarchálisan bántak a számos alkalmazottal, és nem a pénz körül forgott az életük. Matta Árpád országgyűlési képviselőként nyilván megakadályozhatta volna, hogy egyetlen életben maradt fia, Zoltán hadiérettségivel (vagyis gyorsított, egyszerűsített vizsgával) bevonuljon, de nem tette, vélhetően fiával együtt rá is hatott az optimista közhangulat. Zoltán végül fejsérülést kapott az orosz fronton, így került haza, talán ennek köszönhető, hogy túlélte a világháborút. Apjáról több érdekes történet is elhangzott az este során, így például különös házassága egy svéd diáklánnyal, akit táviratilag kért nőül.

 

Valentin Ferencné nagyapja és nagyanyja nem kevésbé romantikus történetét idézte fel. Németh József és öccse, György három-három gyermeket hagyott itthon, amikor behívták őket a frontra, de a háborúból csak az idősebb testvér, József tért haza. Közben azonban a felesége meghalt tífuszban, gyerekeit pedig öccse felesége vette magához. Hogy történt, hogy nem, de a két özvegy a háború végén egymásra talált és házasságot kötöttek, amelyből a meglévő hat mellé még öt gyermek született. Az első Valentin Ferencné édesanyja, Németh Julianna volt 1919-ben.